A területet két földút felől is meg lehet
közelíteni. A telek teteje, felső bejárata naposabb-laposabb, az ide vezető út
felett egy tágas fennsík terül el, csodás panorámával a környező hegyekre.
Egészen Dobogókőig ellátni innen. Az első gondolatom az volt, amikor megláttam
ezt a fennsíkot, hogy milyen pazar lenne itt siklóernyőzni. Ez a felső telekrész
a
Csipkebozót. Mivel itt nincsenek nagy fák, ide épülhet majd a ->
passzív földfűtéses
szupervályog-házikó. A Csipkebozótot északról nyugatra kanyarodó, széles
„sétány” választja el a telek alsó, erdős kétharmadától. Ide, a Somfaliget
szélére gurítottuk be a lakókocsinkat, és innen vezet az ösvény, kedvenc
helyemre, a telek keleti szélén lévő kis tisztásra, ahonnan kilátás nyílik a
Dunakanyarra (főleg ősztől tavaszig, mert most a fák részben takarják a
panorámát). A telek alja, a
Meredély – közepében a vénséges, göcsörtös-ágas-bogas
kiszáradt
Boszorkányfával – a Bitóczi-völgybe torkollik (utóbbi igazi
név :-)). Természetes kerítés ez, mert olyan meredek itt a terület, hogy
igencsak nehéz megközelíteni az alsó útról.
Ezernyi állat hangja zsong-dong körülöttünk – madarak, tücskök-bogarak, köztük a magányos Kabóca Úr, aki egyik fáról a másikra költözik, hol itt, hol ott hallatja reszelős torokhangját. Esténként őzek ugatnak (és persze a szomszéd bácsi kutyája). Bár egynémely lakótársunk csendben érkezik. Mint az a hatalmas szarvasbika, aki egyszer csak ott állt előttünk az úton, jódarabig némán bámult ránk, aztán tovaszökellt a bozótba. Vagy gyerekkorom rég elfeledett csodalényei: a szentjánosbogarak. Hosszú éve színüket (azaz fényüket) sem láttam. Miközben dolgozunk, kis Makka cicánk ott ugrabugrál körülöttünk, ami csak az útjába kerül, játékot csinál belőle: ma reggel a napraforgókra érkező méhecskéket próbálta levadászni.
Vég nélkül sorolhatnám Csodahelyünk csodáit, de kicsit úgy
vagyok vele, mint Radnóti: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem…” Más talán csak egy üres, fás bozótost látna benne, az én KÉPzeletem
azonban megtölti leendő élő- és oktatóhelyünk építményeivel és kertjeivel.
Számomra itt minden nap új meglepetésekkel szolgál. Mint legutóbb is, amikor a
tanfolyamhoz vásárolt nagy medencekupolának (ami nyári konyha, tároló- és
alvóhely is lesz) kerestem jól megközelíthető, mégis árnyas helyet, és egyszer
csak megálltam egy még bozótos facsoport közepén. Reggel volt, a nap még
átsütött a lombok között, és felfedeztem, hogy onnan egyszerre látni a fák
között a Dunakanyar és a Bitóczi-völgy hegyeit is. Mindig is szerelmese voltam
a hegyeknek-völgyeknek, úgy tűnik, lételemem, hogy legyen kilátás, perspektíva…
Mivel kútfúrásra csak ősszel lesz
lehetőségünk, és az esővízgyűjtéshez is kell előbb valami tető vagy egyéb
alkalmatosság, drága kincs az odaszállított víz. Így aztán az átdolgozott nap
végén „kénytelenek” vagyunk lemenni a Dunára, hogy mártózzunk egyet. Micsoda
édes kényszerűség! Akárcsak a telek, a Dunapart is maga a csoda. Mivel alattunk
terül el a Pilismaróti-öböl, ráadásul a Dunakanyarban a Duna is kanyarodik
ugyebár, nagyon változatos a part. Egyik irányban az Esztergom körüli és a
szemközti szlovák hegyekre nyílik kilátás, a másikban pedig a Dunakanyarra. Eddig
akárhány helyen mentünk le a partra, mindig újabb csodás fürdőzőhelyet
találtunk. A part hosszan elnyúló, sóderes, akárcsak egy tengerparti „plázs”,
kivéve, hogy hatalmas fákkal, parti sétányokkal szegélyezett, és a nyüzsgő
embertömeg, a zaj is hiányzik (szerencsére).
Az estéket tábortűzzel – főzés-sütögetés, szúnyogűzés, kiszáradt,
szúrós rózsatövektől való szabadulás, hangulat… all in one – zárjuk.
Hát így készülünk a közelgő tanfolyamra, és alakul közben a
Bitóczi-völgyi Csodahely.
