Tavaly szeptemberben nagy családi találkozón voltam
a bátyámmal és a gyerekeivel. Apai ágon egy olyan ritka adományt örököltünk,
ami nem túl gyakori a mai világban, amikor még az atomnyi kis családok sokasága
is szétesőfélben van: egy több száz tagból álló nemzetséget, akik számontartják
egymást, és minden évben összegyűlnek egy nagy családi találkozóra. Abban a szülőfaluban,
ahonnan az őseink származnak. Persze nem sereglik össze az egész nemzetség, de a
„kemény” mag szinte minden évben eljön, és mindig jönnek újak is, akik egyszer
csak hívást éreznek, hogy megismerjék a gyökereiket. Idén a bátyám szerelme és
a gyerekek párjai is velünk tartottak. Csak én voltam egyedül. Óhatatlanul is
szembesültem ezzel a letaglózó elhagyatottságérzéssel. Ekkor kezdtünk el beszélgetni
a kapcsolatokról, válásról, kitartásról. És ekkor mondtam – elsősorban a
gyerekeknek szánva a gondolatot –, hogy micsoda adomány, ha valaki együtt
öregszik meg a párjával.
Ma már ritkaság a tartós társkapcsolat. És sokszor
még azok sincsenek tisztában azzal, hogy micsoda kincset őriznek, akik mégis
kitartanak egy életen át. Mint annyi esetben, erre akkor ébred rá az ember,
amikor elveszíti ezt a kincset. Amikor az embernek az ötödik X-be lépve kell
újrakezdenie, szomorúan tapasztalja, hogy ez már korántsem olyan egyszerű, mint
amikor fiatalabb korában hátrahagyott csapot-papot, és fejest ugrott az
ismeretlenbe – mert úgy érezte, a kapcsolattól nem kapja meg azt, amit remélt
tőle. Majd megkapja a következőtől. Vagy a rákövetkezőtől. Ezt az illúziót
kergetik nők-férfiak, szinte mindnyájunkkal megesik ez. Sajnos nem egyszer, nem
kétszer. Néha egy életen át csak menekülünk a saját árnyékunk elől. Így tanít
az élet. Egy életen át menekülni?! Sajnos a mai korszellem meg is adja ehhez a
felmentést, sőt bátorítást. „Találd meg önmagad!” „Legyél előbb te boldog és
egész ember!” Igen-igen, ez önmagában igaz is! De ez is egy olyan spirituális
tanítás, amit sokan félreértelmeznek, és önigazolásnak használják arra, hogy újra
és újra elodázzák a sokszor fájó leckéiket, amikkel az aktuális kapcsolatuk
szembesíti őket. Annyival könnyebb továbblépni. Mert „a Csontváz Asszonnyal
való első találkozás a legtöbb embert arra készteti, hogy rohanjon, amilyen
sebesen és amilyen messzire csak tud. De még a futás is a folyamat része.
Emberi dolog így tenni, de ez nem tarthat sokáig, és semmiképpen sem szól
örökre” – olvashatjuk a Farkasokkal futó asszonyokban.
Nem mondom, hogy egy kapcsolatnak nem kell
véget vetni, ha a két ember már nem szereti egymást, vagy ha annyira
különböznek, hogy mindkét fél számára jelentős önfeladással jár az együttélés.
De minden egyéb esetben érdemes – sőt életbevágó lenne – szembenézni Csontváz
Asszonnyal. Aki ezt túl sokáig odázza, így járhat: Vége a fiatalságának, és
ahogy írtam, már nem olyan könnyű az újrakezdés. Minden életkorban lehetséges
természetesen, de 50 felett az ember tükörbe néz, és szembesül azokkal a
nyomokkal, amiket az élet hagyott rajta. Reggel felébred, és már nem pattan ki
olyan fürgén és rugalmasan az ágyból. Ha elkapja egy betegség, már nem hordja
ki talpon, hanem mit nem adna egy forró teáért, amit a párja az ágyba hoz neki,
vagy azért, hogy lemenjen a boltba bevásárolni.
Az öregedés mégis az élet rendje. És egy pár
ezért (is) köteleződik el egymás iránt, hogy akkor is számíthassanak egymásra,
amikor elérik ezt az életszakaszt. Ha két ember együtt érlelődik, idősödik,
kevésbé veszi észre, éli meg nehezen ezeket a változásokat. Együtt simulnak
bele az időbe, fokozatosan alkalmazkodnak a saját és a társuk változásaihoz.
Miközben már ismerik a saját és a másik testének-lelkének minden szeplőjét és örökérvényű
makulátlanságát, és már kitalálják egymás gondolatait. Történelmük lesz, amit
mesélhetnek a gyermekeiknek, unokáiknak. Ha néha csikorog is, mert már nem
olyan olajozotton forog, vagy kisebb-nagyobb kavicsok kerülnek a gépezetbe,
mégis úgy működnek már, mint az egymást hajtó fogaskerekek az óraszerkezetben.
Külön-külön is forognak, mégis együtt hajtják az egészet. Mindkettejükre
szükség van. Ez nem tévesztendő össze azzal, hogy önmagukban nem állnának meg a
lábukon. A spirituális írások ezt kifogásolják, és végül is joggal. Mindkét
fogaskerék önállóan is működőképes kell legyen, de az egész szerkezetet együtt
sokkal könnyebben hajtják. Ez egyfajta szövetség, akárcsak a sejtek a
testünkben. Szimbiózisra lépnek, hogy egy magasabbrendű életformát és
tudatosságot hozzanak létre. Egyetlen sejt erre önmagában nem képes, bármilyen
tökéletes („önmegvalósított”) is önmagában.
És most olyan időket élünk, amikor erre a
sejtszövetségre mindennél nagyobb szükségünk van. Párokra, családokra,
nemzetségekre, ahogy írtam, de mindenképpen összetartó közösségekre (akkor is,
ha nem is hagyományos családok alkotják). Sejtekre, akik összeadják a tudásukat,
erőforrásaikat. A jelenlegi globális válság, háttérhatalmi játszmák ezeket a
szövetségeket rombolják, mert az atomizált, szeparált egyének sérülékenyek és
gyengék.
Olyan időket élünk, amikor mindennél jobban
vigyáznunk kell a szövetségeinkre. Vigyáznunk kell azokra, akikkel megszelídítettük
egymást. Mint a Kis Herceg és a róka. Mert onnantól már felelőséggel tartozunk egymásért.
Nem győzöm újra és újra leírni, hogy az
elménk ott csap be, ahol akar. Minden spirituális írás tartalmaz
bölcsességeket, de vissza is lehet velük élni, ha valaki a teljes
szövegkörnyezetből kiragadva, ráadásul általánosítva és nem az egyedi esetet
értékelve mindentudó igazságoknak használja ezeket. Olyanok, mint a
közmondások. Nem lehet egy kaptafára szajkózni őket. Néha éppen ez ellenkezője
a járandó út, mint amire igazolásként használjuk egyiket vagy másikat. Az
összkép és a részletek együtt igazítanak el.
Ha valaki azt szeretné igazolni, hogy jól
tette, hogy kiugrott egy kapcsolatból, akkor ezeket az írásokat fogja
„bevonzani”, ezekre áll rá a figyelme. A hit előzi meg a tapasztalatot, és nem
fordítva. A tapasztalat viszont megerősíti a hitet. Így kötelezzük el magunkat
nem túl bölcs döntéseink mellett, és keressük rá a megerősítést, hogy így
kellett tennünk (ez volt megírva stb. stb.) Kialakulnak a meggyőződések és így
tovább… De ez már messzire vezet. Ha valaki azokat az írásokkal nyugtatja
magát, amelyek azt magyarázzák, hogy mikor kell a kapcsolatoknak véget érniük, lehet
hogy éppen a felelősségét
hárítja, hogy kiugrott, elmenekült az egyébként szeretetteli (tehát nem kihűlt,
nem közönyös), csak problémás, sérült kapcsolatból, mert nem tudta a párjával
együtt megoldani éppen azokat az életfeladatokat, amikért összejöttek. Pont az
elmenekülés jelenti azt, hogy elodázta a leckét, és viszi tovább a következő
kapcsolatba. Egy új szerelem mindig kapóra jön ehhez.
Egy tartós társkapcsolat messze nemcsak a szerelemről szól, hanem sok minden másról. Sőt. Hosszú távon már szinte semmi köze a szerelemhez. (Szerelem alatt ez esetben azt az erőteljes, ellenállhatatlan testi-lelki vonzerőt értem, azt a módosult tudatállapotot, ami a másikkal való egyesülést sürgeti, mindenáron. Nem a szeretetről, lelki összetartozásérzésről beszélek!). A szerelem csak a kezdeti löket, hogy a két ember összejöjjön fizikailag. Ez a vonzerő persze később is kell, anélkül „csak?” barátság szintjén marad egy kapcsolat, ha marad. (Hogy miért „csak”? Mert többek között pont a barátság hiánya okozza, hogy az „édes kedvesem” stádium után vége lesz.) A szerelem tehát a kezdeti löket, a folytatás azonban már „munka”: Kitartás és egy sor készség, ami a kapcsolat működtetéséhez kell. A lángolás elmúltával sokkal fontosabb, hogy a többi síkon összeillik-e a két ember: intellektuálisan, lelkileg, szellemileg. Hogy tudnak-e együtt álmodni, közös dolgokat teremteni, és a hétköznapokban is megértik-e egymást, jól kijönnek (hasonló érdeklődés stb.). Hogy tudnak-e lemondani a másikért, a közösért, hogy hoznak-e áldozatokat, kötnek-e jó értelemben vett kompromisszumokat. És természetesen a „szeretet tevékenységét, amiben helytállunk”, ahogy azt Erich Fromm olyan szépen megfogalmazta (-> A szabad akaratról, szerelemről és más drogokról). Ha ezek nem működnek, a szerelem végleg meghal.
„Minden nőben és minden férfiban van
olyan rész, ami nem akarja tudomásul venni, hogy a szerelemben a Halálnak is
ott a helye… Úgy teszünk, mintha a virágzásunknak és a lázban égésünknek soha
vége nem szakadna. Pszichikai értelemben azonban a szerelemben minden, de
minden darabokra esik. Az ego ezt nem akarja. Mégis így kell ennek lennie, a
mély és zabolátlan természetű személy pedig tagadhatatlanul ebbe az irányba
vonzódik. Mi az, ami meghal? Meghal az illúzió, meghalnak a várakozások, meghal
a mindent, a csakis a szépet birtokolni akaró vágy. Mindez meghal. Mivel a
szerelem mindig a Halál természetébe való alászállást jelenti, láthatjuk, miért
kíván ez az odaadás olyan hatalmas önerőt és lélekteliséget…
Ha a szerelmesek képesek elviselni az
Élet/Halál/Élet természetét, ha meg tudják érteni folyamat mivoltát, hogy nem
más, mint két nappal között az éjszaka, ha meglátják, hogy ez az az erő, ami
életre szóló szeretetet hoz létre. Akkor együtt erőssé válnak, mindketten mélyebben
megértik azt a két világot, amelyben élnek; a mindennapi világot és a szellem
világát.” (Farkasokkal futó asszonyok)
Ez a „hatalmas
önerő és lélekteliség”, a „szeretet
tudatos tevékenysége” az az odaadás, amire képesek, és ami megadatik
azoknak, akik együtt öregszenek meg. Együtt és harmóniában! (Harmóniában! Mert
anyáink, nagyanyáink… korában a boldogtalanság nem volt elegendő indok a válásra.
Egyszerűen végigcsinálták, mert így kellett, és kész. Nem mondom, hogy az jobb
volt, de ez a másik véglet sem.) Akik a virágzást megélve együtt továbblépnek a
közös termés/teremtés szintjére, és idővel elfogadják az elmúlást is
(legalábbis ebben a fizikai testben, amit pár évre kölcsönkaptak a
természettől), akik együtt élik át az Élet/Halál/Élet ciklusait, olyan
jutalomban részesülnek, amit nem kapnak meg azok, akik csak(!) a saját
tökéletességükre (önmegvalósításukra) törekszenek. Még akkor sem, ha az egyéni
fejlődés és tudatosodás valóban alapvető, és folyamatos munka. Mert illúziót
kerget az, aki azt hiszi, hogy valaha is eléri azt a tudatossági szintet, amire
vágyik, és amit a hamis spiriguruk, önjelölt próféták ígérnek nekik (sokszor
igencsak borsos összegért, lásd „spiribiznisz”). És mert az alapkészségek
elsajátításán túl, kapcsolati készségeket tanulni és gyakorolni csak kapcsolatban
lehet. Ahogy autót vezetni is csak úgy, ha beülünk az autóba, és
hajtunk-haladunk előre.
„Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Azt
jelenti, hogy kilépünk a képzelgés világából abba a világba, ahol lehetőséget kapunk a szemtől szembe, csontról csontra kialakuló odaadó
szerelem megtartására. Szeretni azt jelenti, hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk az kiáltja:
Fuss!”
Ez
az igazi szerelem. Ha van „életem szerelme”, „nekem rendelt lelkitársam”, akkor
az az ember lesz az, akivel együtt tudok maradni jóban-rosszban, akivel együtt
öregszünk majd meg.