A tudomány és a józan ész halála – 10+sok kérdés – Koronamester No3.

"Ahol megszűnik a kétely, megszűnik a tudomány is."

(Pjotr Leonyidovics Kapica)

Nem hiszek a tudomány mindenhatóságában, DE ez a járványhelyzet mégiscsak valami olyasmi, ahol a tudománynak, ha úgy tetszik a bizonyítékokon alapuló orvoslásnak (evidence based medicine=EBM) elsőrendű szerepe kell legyen. Amikor az életünk minden területét, és természetesen magát az egészségünket ilyen komolyan befolyásoló döntéseket hoznak, akkor azokat megbízható szakmai érvekkel kell alátámasztani. A jelenlegi helyzet számomra azt mutatja, hogy ez az elvárás nem teljesül. Minden szakembernek és minden józanul gondolkodó, felelős állampolgárnak fel kellene tennie az alábbi húsbavágó kérdéseket a Covid-19 járvánnyal kapcsolatban. Hogy a legszembetűnőbbel kezdjem:

1) Több mint fél év eltelt a járvány kezdete óta, túl vagyunk egy első hullámon. Hogyan lehetséges, hogy a teljes orvostársadalom nem ég lázban, hogy vizsgálja – tudományosan megalapozott módszerekkel! – a helyzetet, és nem zajlanak világszerte szakmai konferenciák, ahol lázasan osztják meg egymással a tapasztalataikat, szűrik le a tanulságokat, és terveznek további kutatásokat, EBM-nen alapuló vizsgálati és terápiás protokollokat, majd összegezve a jelenlegi eredményeket segítik a többi kollégát és a döntéshozókat a helyes intézkedések meghozatalában, a döntéshozók pedig mindezek birtokban felelősen informálják a lakosságot? Hogyan lehetséges, hogy nem ez történik? Vagy igen, csak mi – a lakosság – nem tudunk róla?

2) Minden orvos, de bármely tudományterületben jártas kutató pontos ismeretekkel rendelkezik a statisztikai mintavétel és adatfeldolgozás szigorú szabályairól, amelyek szükségesek ahhoz, hogy körültekintő kutatást végezzünk, és korrekt következtetéseket tudjunk levonni az eredményekből. Minden orvos megtanulta az egyetemen, hogy a diagnózis csak a tesztek és a klinikai kép együttesének mérlegelésével állítható fel. Mégis összemossák a vírushordozókat a ténylegesen megbetegedett emberekkel, hogy csak egyet említsek. Miért hallgat a teljes (tisztelet az elenyésző kisebbségnek) orvos- és kutatótársadalom az égbekiáltó szakmaiatlanság láttán? Miért hajtja végre kritikai mérlegelés nélkül, szolgalelkűen a felsőbb utasításokat ahelyett, hogy kérdezne? Miért söprik félre, járatják le, próbálják elhallgattatni azokat a kollégákat, akik fel merik hívni a figyelmet ezekre a szakmai problémákra, ahelyett hogy korrekt szakmai vitákra ülnének le velük?

Ha a laikus lakosság ezt teszi, hagyján, de ha döntéshozó és végrehajtó szakemberek is?!

3) Ha a teljes emberiséget sújtó, rengeteg áldozatot szedő új járvány üti fel a fejét, nem azt diktálná-e a józan ész, hogy minden szakmai hipotézist, ötletet, tapasztalatot megvitassunk, amely segíthet legyőzni, és segíthet a megelőzésben és a kezelésben? Hogy lehet az, hogy neves szakemberek javaslatait, észrevételeit lesöprik a színről?! Hogy lehet, hogy nem vitatják meg azokat az érveket és tapasztalatokat, amelyek veszélyekre hívják fel a figyelmet? Pl. a túlzottan drasztikus kezelésbe (lélegeztetőgép) belehalt egyének száma, ennek lehetséges okai, a génbázisú, kellő tapasztalat nélkül bevetésre kerülő oltóanyagok veszélyei stb.

4) Hogyan engedhető meg, hogy ezekkel a minden tudományos alapot, azaz megfelelő epidemiológiai és statisztikai módszerekkel végzett vizsgálati bizonyítékokat nélkülöző adatokkal bombázza és sodorja pánikhangulatba, depresszióba a média a lakosságot?

5) Sőt! Hogyan lehetséges, hogy a szakmai döntések helyett politikai döntések születnek a megalapozatlan és hiányzó információk alapján?

De még csak szaktudás sem kell hozzá, elég a józan paraszti ész, hogy észrevegyük az ellentmondásokat:

6) Vajon a véletlenszerű, hasra ütött számú tesztelés, és számos szakember szerint a koronavírus-fertőzés kimutatására alkalmatlan PCR teszteléssel végzett vizsgálat korrekt vagy véletlenszerű és hasra ütésszerű eredményeket fog mutatni?

7) Nem vagyunk sterilek. Az egészséges szervezet tele van vírusokkal és baktériumokkal. Ez az élet normális velejárója. Ezek egy része ártalmatlan, sőt szükséges az egészséges élethez. Más részük ugyan potenciálisan patogén, de általában csak próbálkozik, hogy nem kívánatos mértékben elszaporodjon, azaz csak akkor betegít meg, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, pl. más betegség miatt legyengül a védekezésünk. (Ide tartozik a lelkiállapot is, pl. a stressz, pánik, félelem!) És természetesen vannak nagyon virulens és nagyon patogén kórokozók (l. -> Koronamester No1) is, de az első hullám tapasztalatai alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a SARS-CoV-2 nem ezek közé tartozik. Mi történne, ha mostantól kezdve nekiesnénk a lakosságnak, és elkezdenénk tesztelni a szervezetünkben lévő mindenféle kórokozó jelenlétét? Hány vírushordozó (fertőzött?!) egyént találnánk? Közülük hány ember lenne ténylegesen beteg, és hány esne pánikba és produkálna tüneteket is? Ez a helyzet a koronavírusokkal is: tünetmentesen is jelen lehetnek a szervezetünkben. És ez történik akkor, amikor elkezdjük tesztelni az embereket a koronavírusra: találunk embereket, akiknek éppen ott van a szervezetében. A média fertőzötteknek / eseteknek nevezi őket, azt sugallva ezzel, hogy betegek, holott (mint fentebb írtam) a pozitív teszt önmagában a klinikai tünetek (betegség!) nélkül nem jelent semmit. Ha letesztelnénk ezeket az embereket egy sor egyéb kórokozóra is, vajon hány vírust, baktériumot  találnánk még a szervezetükben, és milyen diagnózist állítanánk fel? Ha holnaptól óránként bemondanánk a médiában, hogy hány potenciálisan patogén kórokozót hordozó egyént találtunk aznap, akik ezen kórokozók valamelyikét (sőt többet is) ráragaszthatják másokra, és ők maguk vagy mások  ne adj isten megbetegedhetnek, és akár kínok közepette meg is halhatnak, mi történne?  Pedig ez történik nap mint nap, teli vagyunk kórokozókkal, és ezeket naponta másokra is ráragasztjuk, és mi magunk vagy mások időnként meg is betegszenek. Természetesen nem a nagyon virulens és patogén kórokozókról beszélek, azok ellen kell védekezni, de néha még azt sem tesszük meg ilyen vehemenciával, mint most a koronavírussal.

8) Rámondhatjuk-e egy betegre, hogy az új koronavírus okozza a tüneteit, és ha elhalálozna, rámondhatjuk-e, hogy ténylegesen a koronavírus-fertőzés okozta a halálát, ha diagnosztika nem megbízható (tesztelés, boncolási eredmények)? Különösen hogy szinte minden esetben legyengült immunrendszerű, idős és/vagy krónikus betegek haltak meg. De még ha minden koronavírusosnak mondott eset ténylegesen is az volna, a teljes lakosságra levetítve eléri-e a megbetegedések és a halálozás aránya más fertőző betegségekét (pl. influenza), nem beszélve az egyéb súlyos betegségekről, amelyek nap mint nap tizedelik a lakosságot, és mégsem foglalkozunk velük?

9) Fentiek tükrében kimondhatjuk-e egyáltalán, hogy járvány van? Vajon miért módosította a WHO a pándemia kritériumát? Kimondhatjuk-e, hogy súlyos fertőző betegség sújtja a lakosságot, amely indokolja a komoly következményekkel járó korlátozó intézkedéseket?!

10) Miért nem emeli fel a szavát a lakosság, amikor megalapozatlanul ilyen súlyos mértékben korlátozzák és veszélyeztetik az életét (l. egészségügy befagyasztása, munkahelyek megszűnése, szociális és családi élet ellehetetlenítése stb.)?! Miért nem követeli a párbeszédet, a szakmai érveket, bizonyítékokat?!

11) A komoly következményekkel járó intézkedéseket nemcsak orvosszakmai érveknek kellene alátámasztania, de a járulékos következményeket is meg kellene vizsgálni. Történtek/történnek vizsgálatok, költség-hatékonyság elemzések, hogy milyen hatással volt/van/lesz a leállításoknak az egészségügyi és gazdasági mutatókra (hónapokig ellátatlan betegek, munkájukat elvesztett tömegek, oktatás elégtelensége stb.)? Ha nem, miért nem? Ha igen, miért nem igazítják ezekhez az intézkedéseket, és miért nem kap erről tájékoztatást a lakosság?

12) Miért alkalmaznak kettős mércét, hogy kinek kell betartani az intézkedéseket? Lásd az ország szelektív lezárása, bizonyos rendezvények igen, mások nem, a vezető politikusok mentesülése a maszkviselés alól stb. 

13) Miért kell fizetnünk a közpénzből vásárolt tesztek elvégezésért, pláne hogy járványhelyzet esetén az állam kötelessége lenne ingyenesen elvégezni azokat?!

14) Számos indokolatlan beruházás és pénzköltés történt a járvány ideje alatt (is). Miért nem kaptak ehelyett az emberek minimum személyenként egy maszkot, fertőtlenítőszert, pláne hogy kötelezővé tették a maszkviselést? (Egy jól teljesítő gazdaságban, mint amilyen állítólag Magyarország, minimális költség lenne, különösen az óriásplakátok, kipostázott konzultációs kérdőívekhez képest.) Miért nem fagyasztottak be minden felesleges vagy halasztható beruházást, és kapott helyette a lakosság anyagi és nem anyagi segítséget?!  Hiszen minden családot érintettek a korlátozások, minden családban vannak veszélyeztetett emberek (idős szülők vagy ellátásra szoruló krónikus betegek) vagy iskolából hazaküldött tanuló gyerekek (akiknek a felügyeletét, oktatását, ellátását meg kellett oldani) vagy munkájukat elvesztett emberek.

15) Ha egy „egyszeri” ember hibás döntéseket hoz, annak komoly következményei vannak. Miért nem számoltatjuk el a vezetőinket a hibás döntésekről, amelyek súlyos gazdasági és egészségügyi következményei voltak/vannak/lesznek? Lásd rendelések lezárása, kórházak kiürítése, felesleges, sőt alkalmatlan lélegeztető gépek vásárlása, felesleges beruházások támogatás helyett stb.

16) És végül, de nem utolsó sorban: Tudjuk, hogy a vírusfertőzésekre nincsen célzott terápia. Hogy lehet, hogy egyetlen hangot sem hallunk arról, hogy milyen módszerekkel erősíthetjük a szervezetünk védekezését, amely azonnali segítség lenne a fertőzések elkerülésében és megbetegedés esetén a gyógyulásban? Miért van a figyelem kizárólag a passzív védekezésen? Miért várjuk a csodaszert, az oltást, mint valami messiást?

Tenni vagy nem tenni…?!

„Mindennek rendelt ideje van…
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak…”
(A prédikátor Salamon könyve, 3. fejezet)

Az egyik dilemma, ami a leginkább foglalkoztat, és amivel talán ti is napi szinten szembetaláljátok magatokat, a „tenni vagy nem tenni” kérdés köré összpontosul.

Hogy a filmklasszikust idézzem: A nemzetközi helyzet fokozódik! Szaporodnak a problémák körülöttünk. Ezekben az embert próbáló időkben sokan óhatatlanul azt az utat választják, hogy igyekeznek kisebb-nagyobb mértékben függetleníteni magukat a jelenlegi beteg és betegítő rendszertől. Munkájukba, családjukba temetkeznek, rosszabb esetben hiábavaló és felszínes örömhajhászásba. Jobb esetben elvonulnak az ország-világ egy (még!) nyugalmasabb szegletébe, és ott próbálnak élhető életet teremteni maguknak, családjuknak, kisebb-nagyobb közösségeknek. Ami közös bennük, hogy tartózkodnak az úgynevezett politikától és azoktól jelenségektől-eseményektől, amelyek a személyes határaikon túl zajlanak a világban. Zárójelben jegyzem meg – mert erről már annyit írtam, és még biztosan fogok is –, hogy ahogy nem lehet nem levegőt venni, úgy nem lehet kivonni magunkat ezekből a történésekből. Szóval az is politizál, aki nem akar. Csakhogy ez esetben passzívan vesz részt a közéletben, azaz másokra bízza a "szavazatát" (természetesen, sőt elsősorban nem csak a parlamenti választásokra gondolok!), a döntést a saját és a többiek élete felett. Ezt én meglehetősen ön- és közveszélyes struccpolitikának gondolom.

A másik végletet azok képviselik, akik teljes mellbedobással vetik bele magukat a politikába. Ezzel sem volna alapvetően baj, hiszen ki-ki vérmérséklete szerint… Csak néha nem jó felé vezet ez a nagy fene harci kedv, és sokan nincsenek tisztában saját magukkal, és a háttérben megbújó motivációikkal. -> Őszinteség… (De ez megint csak megér egy külön misét.)

Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a saját életünkben és a közvetlen környezetünkben harmóniát teremtsünk, hiszen ezt sugározzuk vissza a külvilágba. Nem egyszerű folyamat, és valóban igényli, hogy időről időre függetlenítsük magunkat a külső állapotoktól. De a rendszerből kilépni nem lehet. (Legalábbis ezen a tudati szinten, ahol mi – a többség – vagyunk.) Nem hogy kicsiny országunkban, de még kerek e Földön sincsen olyan zuga a világnak, ahová elrejtőzhetnénk a közállapotok, a helyi szintű és a globális folyamatok elől. Környezeti katasztrófa (lángoló erdők, szárazság, pusztító viharok…), atomrobbanás okozta rádioaktív sugárzás, amit a fejünk fölé sodor a szél, járvány, háborúk és menekültáradat... Nincsen hová menekülni, utolérnek minket. Ahogy az is, ha a politikai (=közéleti!) állapotok miatt nincsen működő egészségügyi ellátás, és mondjuk, balesetet szenvedünk. Ha a gyermekünk nem kap megfelelő oktatást, a magántanulóságot pedig egyszerűen kitörlik a rendszerből, és még azon kevesek sem élhetnek vele, akik megtehetnék. Ha a földeket tönkreteszik, génmódosított növényekkel fertőzik a faunát, a vizet beszennyezik, a fákat kivágják, ha a közpénzt szétlopják… Hosszan sorolhatnám, mindenki ismeri ezeket.

„Tenni vagy nem tenni?!” Nemcsak a stresszkutatók, de a spirituális oldalról érkező gondolkodók is feltették a kérdést, hogy mely helyzetekben érdemes visszavonulni, és melyekben érdemes aktívan cselekedni. Az élet egyik legnagyobb kihívása, hogy bölcsen tudjunk dönteni, mikor melyiket válasszuk. Mert nem lehet mindig visszavonulni, ahogy harcolni sem. Mert „mindennek rendelt ideje van…”

A jó hír – mert mindig igyekszem pozitív végkicsengést adni a gondolataimnak –, hogy ha a bölcsek kövét nem is birtokoljuk, de azért vannak módszereink arra, hogy fejlesszük a „helyzetfelmérő és a döntéshozó” készségeinket.

Folyt. köv. :-)!

-------

Hamarosan jön:

-> Permakultúra

-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?

A cél szentesíti az eszközt?! – A politikáról és a pszichiátriáról

„Aki jól érzi magát egy beteg világban, az vagy maga is beteg, vagy megvilágosodott."

(idézet az alábbi írásból)

Van egy kedves barátom, akivel közös téveszmében szenvedünk: Azt hisszük, megválthatjuk a világot. Mindketten tudjuk, hogy ehhez önmagunkban kicsik vagyunk, de csak nem nyugszunk, és újra és újra próbálkozunk. Van még más közös is bennünk: Például hogy egyikünk sem szereti jelenlegi pártunkat és kormányunkat. (Az előzőt sem, ami azt illeti, mert alapból egészen másban hiszünk, mint ez választásnak csúfolt vetésforgó a hatalmi elit tagjai között. De ez egy másik történet.) Így aztán egy ideje azon ötletelünk, hogy csináljunk már egy jó kis beszélgetéssorozatot, amivel elősegítjük az emberek ébredését és a rendszerváltást. Többször nekifutottunk a dolognak, de mindig közbejött valami. Mi tagadás, pártunk és kormányunk is tett róla, hogy elterelje a figyelmünket világmegmentő céljainkról. Mentenünk kellett a saját irhánkat, ami közben nehéz nemesebb célokért küzdeni. Ugyebár. Hát ez is közös bennünk.

Miután kicsit nyalogattuk a sebeinket, csak elővett minket a régi téveszme. Újra nekiugrottunk. Barátom ötlete ezúttal az volt, hogy készítsünk egy felvételt, amiben majd én (a „szuper lélekbúvár szakember” :-) meggyőzöm a kedves nézőket arról, hogy belebetegszenek és belehalnak, ha továbbra is hagyják, hogy ez a bagázs élősködjön rajtuk. Tisztán szakmai érvekkel alátámasztva. Természetesen. Induljunk ki a krónikus stresszből és annak káros hatásaiból, ha már ez a téma áll hozzám a legközelebb. De valahogy megint megrekedt a történet. No, most már komolyan elkezdtem gondolkodni rajta, mi a fene van itt a háttérben, ami szabotálja a dolgot. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. Az üzenettel nincsen baj: naná hogy belebetegszenek és belehalnak! Tisztán szakmai érvekkel alátámasztva. Az ébresztés szándéka is oké. Talán még sikerül is valami ütősebb, érdekes felvételt készítenünk, hogy ne egy újabb unalmas okosság legyen a sokból. Mi nem stimmel akkor? Hát végül rájöttem, hogy a szakmai etikám nem engedi, hogy a tudásomat (párt)politikai célokra használjuk fel. Emlékezzünk csak vissza, hányszor élt/él vissza a hatalom a pszichológia eszközeivel. Persze mint mindent, ezt is fel lehet használni jó és rossz célokra egyaránt. Én utóbbihoz sorolom például a reklámpszichológiát és a tömegek manipulálásának egyéb területeit is. Magánemberként egyébként szívesen nyilatkozom a kormány ellen. Nem esik nehezemre, hogy elküldjem őket melegebb éghajlatokra. Nyomós okom van rá a magam példáján, és minden egyéb disznóság miatt is, amit elkövetnek. És mint szakember arról is szívesen beszélek, hogy úgy általában milyen káros hatással van a test és a lélek egészségére, ha az ember egy ilyen beteg rendszerben él, mint amiben mi élünk. De nem keverem a kettőt. Ha a tudatosodásról beszélek, és próbálok eszközöket adni a fejlődéshez (pl. a stresszkezeléshez), akkor ott semmi keresnivalója annak, hogy O1KG. (kis gömböcre gondoltam ;-). Nem keverem a politizálást a szakmával. (A rossz értelemben vett politizálásra gondolok, nem a normális közéleti tevékenységre.) A cél nem szentesíti az eszközt. Ennyi.

A kevésbé nyomós indokom, hogy miért nem akarok úgy általában a lelki egészségről, stresszkezelésről beszélni, hogy ezt megtettem már éppen elégszer, amikor még a SOTE-én dolgoztam, és megtette rajtam kívül egy csomó másik szakember is. Én sokkal inkább szeretnék most már a kiútra, a megoldásokra koncentrálni. Persze elkerülhetetlen, hogy ne érintsük az alapokat, a háttértényezőket, az elméleti tudnivalókat, de ezeket is igyekszem tágabb kontextusba helyezni, azaz mélyebb összefüggéseket megmutatni, például az élet többi területével, lásd (környezet)tudatosság, fenntarthatóság. Ezekről szól ez a blog is.

De visszatérve a politikára és a pszichiátriára, azért van egy pár dolog, ami újszerű lehet ebben a vonatkozásban, azon a már széles körben ismert tényen túl, hogy a tartós stressz káros az egészségre.

Jó pár évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni Vida Gábor akadémikus egyik előadását. A világban fokozódó hármas válságról beszélt: gazdasági, környezeti és társadalmi válságról. A három együtt nyilvánvalóan katasztrófával fenyeget, ez nem vitás. Ami viszont talán nem mindenki számára egyértelmű, hogy a társadalmi válság az alap: A mindenkori hozzáállásunk egymáshoz és a világ dolgaihoz, a gondolkodásmódunk az, ami meghatározza a gazdasághoz és a környezethez való viszonyunkat is. Igaz ez a politikai morál, a közélet válságára is. Nem lehet tehát ez utóbbi kettő – környezet és gazdaság – válságát megoldani a társadalmi válság kezelése nélkül. Ezért vallom (újra csak Izmaelt idézve), hogy ha a világ megmenekül, akkor azt az új szemléletű emberek fogják megmenteni, és hogy a legfontosabb terület, amin munkálkodni szeretnék, a tudati szint emelése, a szemléletváltás elősegítése. És itt jön a képbe a pszichiátria/pszichológia/magatartástudomány, ami ehhez további támpontokat ad, és még fontosabb, hogy eszközöket is.

Anno az intézetünk (SOTE Magatartástudományi Intézet) többfordulós (utánkövetéses), országos reprezentatív* vizsgálatokat végzett a magyar lakosság egészségének és életminőségének a felmérésére. Rengeteg hasznos és érdekes eredményt kaptunk, erről számos publikáció is született**. Az egyik legfigyelemreméltóbb eredmény az volt, hogy az emberek életminőségét befolyásoló egyik legfontosabb tényező az élet értelmében vetett hit. Nem a klasszikus vallásos értelemben, hanem úgy általában: Aki úgy gondolja, hogy az életének van valami fontos célja, magasabb rendű értelme, hogy az élete része egy nagyobb valaminek (rendszernek/célnak/küldetésnek), annak az embernek jobb az életminősége, jobban érzi magát a bőrében, azaz összességében egészségesebb. Hiszen az egészség egy komplex fogalom, és magában foglalja a testi, lelki és szociális egészség hármasát. Ennek az éremnek a másik oldala, amit szintén megmutattak a felmérések eredményei, hogyha valaki azt érzi, hogy ez egy önmagából kifordult világ, amiben nincsenek erkölcsi kapaszkodók, ahol nem érdemes semmiben sem hinni, mert úgyis hiába (amit a szaknyelven úgy hívunk, hogy anómiás=értékvesztett társadalom), az az ember rosszabbul érzi magát, betegebb. 

Sokszor mondogatom baráti körben (és sajnos még csak nem is tréfálok), hogy szerintem aki jól érzi magát és elégedett egy beteg világban/rendszerben, az vagy beteg maga is, vagy megvilágosodott. Nos, én személy szerint megvilágosodott emberrel sajnos még nem találkoztam, de az előbbi kategória számos válfajával igen: testi-lelki betegek, erkölcsi fogyatékosok széles tömegével. Persze sokféle fokozata van a betegségnek: az „enyhe”, szimplán csak önző, közönyös, nem túl nagy IQ-val és EQ-val „megáldott” emberektől (akik köszönik szépen, többé-kevésbé elvannak) a súlyosan torzult lelkű pszichopatákig. A két véglet között pedig a többséget képviselő erkölcsi fogyatékosok és az egyébként jobb sorsra érdemes, jó szándékú emberek foglalnak helyet, akik egyszerűen csak belebetegedtek abba a rendszerbe, ami nem jutalmazza, ha valaki „jó ember”. Bár a szakmában elavult fogalom, de mégiscsak a „neurotikus” az a jelző, amivel a leginkább jellemezhető az emberiség nagy része. Nem valami vigasztaló világdiagnózis, de attól még sajnos ez van. Lehet persze tagadni. Erre mondjuk, hogy az „elmegyógyintézet kerítésén belül” van az a kisebbség, aki már bevallotta magának és a környezetének, hogy segítségre szorul. (A közhiedelemmel ellentétben csak kevés pszichiátriai beteget kezelnek akarata ellenére, mert ön- és/vagy közveszélyes, a többség önként keresi a gyógyírt.) Kívül pedig azok vannak, akik az önbecsapás állapotában leledznek, azaz azt hiszik, hogy egészségesek. Én egyébként a beteg kategóriába sorolom az erkölcsi fogyatékosokat is, akik azért érzik jól magukat, mert (még!) profitálnak ebből a rendszerből. Nyilvánvalóan a többiek és a jövő generációk kárára.

És itt jön újra képbe az anómiás társadalom. Az önző, közönyös vagy „nekem még jó így” emberek tartják fenn leginkább ezt a beteg és betegítő rendszert, ami végső soron nekik is árt: Egyrészt ők sem tudnak hová menekülni az ökológiai katasztrófa és a társadalmi válság elől, és nem mellesleg betegségre és halálra ítélik a saját utódaikat is. Pénzzel nem vehető meg minden: élhető föld, víz és levegő, és a „one way ticket” a Holdra vagy a Marsra, ahová majd az elit menekül, amikor a Föld már élhetetlen lesz, is illúzió. Másrészt mindenkinek a lelkét megmérgezi az értékvesztett világ légköre, mindenki gyermeke szenved a kiüresedettségtől, céltalanságtól, általános apátiától, önpusztító magatartásformáktól. Végső soron tehát annak sem jó, aki azt hiszi, hogy igen.

Hirtelenjében ez az, amit szakemberként (szakmai érvekkel és adatokkal alátámasztva) tiszta (de nem nyugodt, mert ez a téma sajnos nem túl megnyugtató) szívvel elmondhatok a politika és pszichiátria címszó alatt. De nem írnám ezt a blogot, ha nem hinnék egy pozitív kimenetelben. Ehhez viszont valóban szükséges az ébredezés, a tudatosodás, és hogy megtaláljuk a módját, hogy hogyan érjük el a szemléletváltást, ami elengedhetetlen a hármas válság leküzdéséhez.

---

* reprezentatív vizsgálat: leképezi a teljes társadalmat kor, nem és egyéb mutatók (pl. társadalmi státusz) szempontjából

** Dr. Kopp Mária - Dr. Kovács Mónika Erika (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó (Budapest), 2006.

-------

Hamarosan jön:
-> Tenni vagy nem tenni?!
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?