2023. július 7.

Tanfolyami készülődés új Csodahelyünkön

 „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”


Lázasan készülünk a nyári szupervályog-tanfolyamra új Csodahelyünkön: a Dunakanyarban, Pilismaróton. A terület teljesen szűz, idén nyáron kezdtük el belakni. Termérdek a munka. Mégis rengeteg örömmel jár. Napról napra fedezzük fel a helyet. Bár csak négyezer négyzetméterről van szó, a telek minden zugának más-más a hangulata: más a növényzete, domborzata, más a kilátás. Lassan nevet is kapnak ezek a zugok (még ha nem is véglegeset): Somfaliget – itt építjük majd a leendő nyárikonyhát a tanfolyamon. Tarzanos – girbegurba árnyas fákkal, csüngő „liánokkal”. Ideális fára mászós hely, de egy fára épített kuckót vagy magaslest is el tudnék ide képzelni. Mondjuk egy olyat, mint a képen (fotó forrása: https://www.koloknet.hu/eletmod/igy-neveld-az-ewokodat-avagy-fara-epult-jatszohazakat-minden-kertbe/). 

A területet két földút felől is meg lehet közelíteni. A telek teteje, felső bejárata naposabb-laposabb, az ide vezető út felett egy tágas fennsík terül el, csodás panorámával a környező hegyekre. Egészen Dobogókőig ellátni innen. Az első gondolatom az volt, amikor megláttam ezt a fennsíkot, hogy milyen pazar lenne itt siklóernyőzni. Ez a felső telekrész a Csipkebozót. Mivel itt nincsenek nagy fák, ide épülhet majd a -> passzív földfűtéses szupervályog-házikó. A Csipkebozótot északról nyugatra kanyarodó, széles „sétány” választja el a telek alsó, erdős kétharmadától. Ide, a Somfaliget szélére gurítottuk be a lakókocsinkat, és innen vezet az ösvény, kedvenc helyemre, a telek keleti szélén lévő kis tisztásra, ahonnan kilátás nyílik a Dunakanyarra (főleg ősztől tavaszig, mert most a fák részben takarják a panorámát). A telek alja, a Meredély – közepében a vénséges, göcsörtös-ágas-bogas kiszáradt Boszorkányfával – a Bitóczi-völgybe torkollik (utóbbi igazi név :-)). Természetes kerítés ez, mert olyan meredek itt a terület, hogy igencsak nehéz megközelíteni az alsó útról.


Ezernyi állat hangja zsong-dong körülöttünk – madarak, tücskök-bogarak, köztük a magányos Kabóca Úr, aki egyik fáról a másikra költözik, hol itt, hol ott hallatja reszelős torokhangját. Esténként őzek ugatnak (és persze a szomszéd bácsi kutyája). Bár egynémely lakótársunk csendben érkezik. Mint az a hatalmas szarvasbika, aki egyszer csak ott állt előttünk az úton, jódarabig némán bámult ránk, aztán tovaszökellt a bozótba. Vagy gyerekkorom rég elfeledett csodalényei: a szentjánosbogarak. Hosszú éve színüket (azaz fényüket) sem láttam. Miközben dolgozunk, kis Makka cicánk ott ugrabugrál körülöttünk, ami csak az útjába kerül, játékot csinál belőle: ma reggel a napraforgókra érkező méhecskéket próbálta levadászni.

Vég nélkül sorolhatnám Csodahelyünk csodáit, de kicsit úgy vagyok vele, mint Radnóti: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem…” Más talán csak egy üres, fás bozótost látna benne, az én KÉPzeletem azonban megtölti leendő élő- és oktatóhelyünk építményeivel és kertjeivel. Számomra itt minden nap új meglepetésekkel szolgál. Mint legutóbb is, amikor a tanfolyamhoz vásárolt nagy medencekupolának (ami nyári konyha, tároló- és alvóhely is lesz) kerestem jól megközelíthető, mégis árnyas helyet, és egyszer csak megálltam egy még bozótos facsoport közepén. Reggel volt, a nap még átsütött a lombok között, és felfedeztem, hogy onnan egyszerre látni a fák között a Dunakanyar és a Bitóczi-völgy hegyeit is. Mindig is szerelmese voltam a hegyeknek-völgyeknek, úgy tűnik, lételemem, hogy legyen kilátás, perspektíva…

Mivel kútfúrásra csak ősszel lesz lehetőségünk, és az esővízgyűjtéshez is kell előbb valami tető vagy egyéb alkalmatosság, drága kincs az odaszállított víz. Így aztán az átdolgozott nap végén „kénytelenek” vagyunk lemenni a Dunára, hogy mártózzunk egyet. Micsoda édes kényszerűség! Akárcsak a telek, a Dunapart is maga a csoda. Mivel alattunk terül el a Pilismaróti-öböl, ráadásul a Dunakanyarban a Duna is kanyarodik ugyebár, nagyon változatos a part. Egyik irányban az Esztergom körüli és a szemközti szlovák hegyekre nyílik kilátás, a másikban pedig a Dunakanyarra. Eddig akárhány helyen mentünk le a partra, mindig újabb csodás fürdőzőhelyet találtunk. A part hosszan elnyúló, sóderes, akárcsak egy tengerparti „plázs”, kivéve, hogy hatalmas fákkal, parti sétányokkal szegélyezett, és a nyüzsgő embertömeg, a zaj is hiányzik (szerencsére).

Az estéket tábortűzzel – főzés-sütögetés, szúnyogűzés, kiszáradt, szúrós rózsatövektől való szabadulás, hangulat… all in one – zárjuk.

Hát így készülünk a közelgő tanfolyamra, és alakul közben a Bitóczi-völgyi Csodahely.