2022. október 22.

A szabad akaratról, szerelemről és más drogokról

„A szeretet tevékenység; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.”
(Erich Fromm) 

Az érzelmek nem csak úgy megtörténnek velünk. Nem igaz, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy nincsen hatalmunk felettük. Így van ez a szerelemmel is.

Velem is megesett pár éve, hogy jött egy hirtelen kísértés. Nehéz időszak volt, és a párkapcsolatom sosem volt éppenséggel zökkenőmentes. És amikor az ember már régóta nem érezte a szerelemhormonok tobzódását a testében, könnyen elcsábul. Szerelembe estem hát én is. Lényegében az első emberbe, aki nemcsak flörtölt velem, hanem konkrétan megkörnyékezett, és aki nekem is tetszett. Megkaptam a nagy leckét. És döntöttem.

Most is emlékszem rá (még a napra és a helyre is), ahogy beleengedtem magamat az érzésbe: Mint amikor meztelenül belemerülsz egy kellemesen simogató, forró fürdőbe. Egyszerre ellazító és kéjesen izgató. Lehunyod a szemedet, és élvezed. Vagy az a mámorító érzés, amikor az alvás önkívületéből felébredsz arra, hogy szerelmes vagy! Igggeeeen! Szerelmes! Hogy van valaki, akire vágyhatsz, akit körülölelhetsz a gondolataiddal. És nincsen kellemesebben sürgető várakozás, mint amikor számolod az órákat, hogy fizikai valójában is megölelhesd.

Húsz évvel ezelőtt talán végleg alámerültem volna ebbe a fürdőbe. De ez esetben – tapasztaltabban és reményeim szerint bölcsebben – megálltam egy pillanatra. Mert bekapcsolt a piros lámpa: nem adott zöld utat! Mindketten párkapcsolatban, családban éltünk. Két/több másik ember életét borítottuk volna fel fenekestűl. Vagy ezt nem akarván, ment volna a bujkálás, hazudozás. Nem mondom, hogy nincsen olyan helyzet, amikor megéri borítani. De előtte érdemes számot vetni azzal, hogy mi lesz majd egy-két év múlva. Ez az a fejezet, amiről sosem szólnak a romantikus filmek. Azok happy enddel végződnek: a szerelmesek boldogan omlanak egymás karjaiba.

Csakhogy a szerelemhormonok (és valóban vannak ilyenek, ez ma már biológiai tény) hatása mindig alábbhagy, majd megszűnik. Ahogy Dr. Bruce H. Lipton is érthetően elmagyarázza ® Szeretetteljes kapcsolatok című könyvében (az eredeti címe egyébként sokkal találóbb: A nászúthatás): a szerelem egy olyan biológiai állapot, ami felfokozottsággal jár. Hosszú távon tarthatatlan állapot, nem bírná ki a szervezet. Akárcsak a drogokat. És ami a mézeshetek után jön, az lesz az igazi próbája a kapcsolatnak. Akkor dől el, hogy az a két ember valóban összeillik-e, hogy a testi vonzódáson túl (mert persze az is kell) megvan-e közöttük a tartós párkapcsolathoz szükséges intellektuális, lelki és szellemi többlet.

Az én piros lámpám ez esetben azt is jelezte a számomra, hogy még ha bevállaljuk is, hogy egy sor más embernek fájdalmat okozunk (mert hátha minden érintett jól jár hosszú távon, ami mindig jó ürügy, hogy elhallgattassuk a lelkiismeretünket), nem érné meg, mert nem illünk össze. Ez az ember egyszerűen nem az én emberem. És én sem vagyok számára az igazi. Az ő igazija otthon várja. És az enyém is velem él sok-sok éve. Mert ha nem is minden téren, nem is mindig boldog harmóniában, de működünk. Mert „nemcsak beleestünk, de helyt is állunk benne”: jóban, rosszban.

És döntöttem. Egészen egyszerűen időben leállítottam a folyamatot, még mielőtt a szerelemhormonok elárasztották volna a testemet, és (menthetetlenül? végül is mindig dönthetek másként, legfeljebb még nehezebben) elborította volna az elmémet a rózsaszín köd, ami szerelmem átlagos (többnyire még annál is rosszabb, és csak ritkábban átlagon felüli) tárgyát isteni ajándéknak, életem szerelmének és párjának láttatja, amiért érdemes mindent (és mindenkit) felrúgni. Nem mondom, hogy lelkesen fejeztem be a pillanatnyi élvezkedést, de kiszálltam a kellemes fürdőből, megtörölköztem, felöltöztem, és folytattam az életemet. Egyszóval kiszerettem belőle. (Még mielőtt mélyebben belemásztam volna, azaz nem lettem még csak a szeretője sem.) Másnap már nem ébredtem úgy, hogy szerelmes vagyok. De szeretet volt bennem. Iránta is, az ő társa és a saját párom iránt is. És nem mellesleg magam iránt. Utóbbi talán furának tűnhet, de végül is egy komoly próbát álltam ki. Pedig akkor még nem is ismertem Clarissa Pinkola Estés méltán híres könyvét, a Farkasokkal futó asszonyokat, és abban is a Csontváz Asszony gyönyörű történetét:

„Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Azt jelenti, hogy kilépünk a képzelgés világából abba a világba,
ahol lehetőséget kapunk a szemtől szembe, csontról csontra kialakuló odaadó szerelem megtartására.
Szeretni azt jelenti, hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk az kiáltja: Fuss!”

Kiálltam a próbát, mert mindnyájunkat jobban tiszteltem és szerettem annál, hogy engedjek a kísértésnek.

Ez a szerelem két napig tartott. Azóta is barátságban vagyunk. Ő férfi lévén időről időre próbálkozott még, de ekkor már könnyen (de nem bántóan!) elutasítottam. Újra és újra. Határozottan és egyértelműen. Nem kiskapukat hagyva, hogy feleslegesen reménykedjen. Nem, és kész.

Két napig tartott, és nem azért, mert ennyire semmi volt. Lehetett volna nagy szenvedély, aztán utánunk az özönvíz…

Bizonyára vannak magasabb rendezőelvek ebben a csodás univerzumban, amelyek hatással vannak a sorsunkra. De a másik oldalon ott vagyunk mi, tudattal és szabad akarattal rendelkező emberek. Nem tehetetlen bábok vagyunk, akiket az a felsőbb hatalom mozgat, még ha valóban mozgat is.

(Amúgy ha Isten helyében lennék, talán éppen erre lennék kíváncsi, hogy mennyire bölcs, emberi/emberséges és becsületes döntéseket hoznak a teremtményeim egyedi szinten, amikor nehéz kihívások elé állítom őket. Talán erről is szól most ez a korszakváltós nehéz időszak: megmérettetés, hogy ki bukik el, és ki marad talpon, mint ember. Hogy ki „veszi fel a sátán bélyegét”, bármilyen csábítás képében is jelentkezik: hamis vak-cinákéban stb. De ez messzire vezet…)

Szóval itt vagyunk mi egyének, és vannak döntéseink, amiknek következményei vannak. Bármit/bárkit is vet elénk a sors, mindig dönthetünk így, vagy úgy. A mi felelősségünk, hogy a döntéseinkkel mit okozunk másoknak. Senki másé. Hogy ikerláng szerelem vagy horoszkóp? Hogy meg volt írva a csillagokban, hogy ez és ez meg kell(ett) történjen velem? Lehet. De még akkor is dönthetek másként. Lehet, hogy vért fogok izzadni, mert ellen megyek a sorsomnak. De talán pont ez benne a lényeg. Az egész egy nagy játék, amiben összefonódik – birokra kel vagy éppen békésen együtt játszik – sors és szabad akarat. És a Nagy Játékmester valahol nagyot kacag: „Milyen makacs is ez az én apró teremtményem! Milyen keményen ellenáll a számára kiszabott forgatókönyvemnek. Ez igen. Figyelemreméltó.” Biztos, hogy azt díjazza, ha belesimulunk a szerepünkbe? Ki tudja, mire adja a jó pontokat: Ha fejet hajtunk, vagy küzdünk ár ellenében is?

Voltak szentek, bölcsek vagy egyszerű emberek, akik látták, értették a lényeget. Asissi Szent Ferenc például (akit már idéztem korábban is ® Tenni vagy nem tenni…?!).

Vagy a bejegyzés elején idézett Erich Fromm. Az ő mondását is annyira lényeglátónak tartom, hogy nem győzöm ismételni (lásd például ® Ha a nő/férfi igazán szeret c. írásban). Vagy Lao-ce, akihez kötik az alábbi mondatot: „Csak a döglött hal úszik az árral.”

A szerelem más! – tiltakoznak sokan. Nem, nem más. Tudom, a legcsodásabb érzés a világon, de nem véletlenül a sok mondás, ami óva is int: „öl, butít és nyomorba dönt”, „sötét verem”… Nem véletlenül hasonlítják drogokhoz, mert valóban úgy működik, bármennyire is illúzióromboló ez a hasonlat. A jó hír az, hogy a kemény drogoktól eltérően, nem kell lemondanunk róla. Ha a vágy mellett a józan eszünk is igent mond, és a körülményeink is úgy alakulnak, hogy szabadok vagyunk, és másoknak nem kell fájdalmat okoznunk, akkor zöld a lámpa! Hajrá! Élvezzük ezt a páratlan csodát!

Még jobb hír, hogy még akkor sem kell lemondanunk a szerelemről, ha tartós kapcsolatban szeretnénk megőrizni a lángot. Sőt! Ha ez sikerül, akkor nemcsak a csodás érzést élhetjük át újra és újra (persze nem állandóan, hiszen az ugyanolyan természetellenes lenne, mint teljesen szerelem nélkül élni!), de az igazi és tartós társkapcsolat olyan többletjutalommal jár, amit csak az tapasztal meg, aki megteremti.

De erről majd legközelebb. Lásd ® Bruce Lipton fent említett könyvében, illetve többek között a készülő ® Együtt megöregedni… blogbejegyzésben.