A szabad akaratról, szerelemről és más drogokról

„A szeretet tevékenység; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.”
(Erich Fromm) 

Az érzelmek nem csak úgy megtörténnek velünk. Nem igaz, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy nincsen hatalmunk felettük. Így van ez a szerelemmel is.

Velem is megesett pár éve, hogy jött egy hirtelen kísértés. Nehéz időszak volt, és a párkapcsolatom sosem volt éppenséggel zökkenőmentes. És amikor az ember már régóta nem érezte a szerelemhormonok tobzódását a testében, könnyen elcsábul. Szerelembe estem hát én is. Lényegében az első emberbe, aki nemcsak flörtölt velem, hanem konkrétan megkörnyékezett, és aki nekem is tetszett. Megkaptam a nagy leckét. És döntöttem.

Most is emlékszem rá (még a napra és a helyre is), ahogy beleengedtem magamat az érzésbe: Mint amikor meztelenül belemerülsz egy kellemesen simogató, forró fürdőbe. Egyszerre ellazító és kéjesen izgató. Lehunyod a szemedet, és élvezed. Vagy az a mámorító érzés, amikor az alvás önkívületéből felébredsz arra, hogy szerelmes vagy! Igggeeeen! Szerelmes! Hogy van valaki, akire vágyhatsz, akit körülölelhetsz a gondolataiddal. És nincsen kellemesebben sürgető várakozás, mint amikor számolod az órákat, hogy fizikai valójában is megölelhesd.

Húsz évvel ezelőtt talán végleg alámerültem volna ebbe a fürdőbe. De ez esetben – tapasztaltabban és reményeim szerint bölcsebben – megálltam egy pillanatra. Mert bekapcsolt a piros lámpa: nem adott zöld utat! Mindketten párkapcsolatban, családban éltünk. Két/több másik ember életét borítottuk volna fel fenekestűl. Vagy ezt nem akarván, ment volna a bujkálás, hazudozás. Nem mondom, hogy nincsen olyan helyzet, amikor megéri borítani. De előtte érdemes számot vetni azzal, hogy mi lesz majd egy-két év múlva. Ez az a fejezet, amiről sosem szólnak a romantikus filmek. Azok happy enddel végződnek: a szerelmesek boldogan omlanak egymás karjaiba.

Csakhogy a szerelemhormonok (és valóban vannak ilyenek, ez ma már biológiai tény) hatása mindig alábbhagy, majd megszűnik. Ahogy Dr. Bruce H. Lipton is érthetően elmagyarázza Szeretetteljes kapcsolatok című könyvében (az eredeti címe egyébként sokkal találóbb: A nászúthatás): a szerelem egy olyan biológiai állapot, ami felfokozottsággal jár. Hosszú távon tarthatatlan állapot, nem bírná ki a szervezet. Akárcsak a drogokat. És ami a mézeshetek után jön, az lesz az igazi próbája a kapcsolatnak. Akkor dől el, hogy az a két ember valóban összeillik-e, hogy a testi vonzódáson túl (mert persze az is kell) megvan-e közöttük a tartós párkapcsolathoz szükséges intellektuális, lelki és szellemi többlet.

Az én piros lámpám ez esetben azt is jelezte a számomra, hogy még ha bevállaljuk is, hogy egy sor más embernek fájdalmat okozunk (mert hátha minden érintett jól jár hosszú távon, ami mindig jó ürügy, hogy elhallgattassuk a lelkiismeretünket), nem érné meg, mert nem illünk össze. Ez az ember egyszerűen nem az én emberem. És én sem vagyok számára az igazi. Az ő igazija otthon várja. És az enyém is velem él sok-sok éve. Mert ha nem is minden téren, nem is mindig boldog harmóniában, de működünk. Mert „nemcsak beleestünk, de helyt is állunk benne”: jóban, rosszban.

És döntöttem. Egészen egyszerűen időben leállítottam a folyamatot, még mielőtt a szerelemhormonok elárasztották volna a testemet, és menthetetlenül (valóban menthetetlenül?! hiszen mindig dönthetek másként, de minél tovább mnerülök alá, annál nehezebben bukkanok a felszínre) elborította volna az elmémet a rózsaszín köd, ami szerelmem átlagos (többnyire még annál is rosszabb, és csak ritkábban átlagon felüli) tárgyát isteni ajándéknak, életem szerelmének és párjának láttatja, amiért érdemes mindent (és mindenkit) felrúgni. Nem mondom, hogy lelkesen fejeztem be a pillanatnyi élvezkedést, de kiszálltam a kellemes fürdőből, megtörölköztem, felöltöztem, és folytattam az életemet. Egyszóval kiszerettem belőle. (Még mielőtt mélyebben belemásztam volna, azaz nem lettem még csak a szeretője sem.) Másnap már nem ébredtem úgy, hogy szerelmes vagyok. De szeretet volt bennem. Iránta is, az ő társa és a saját párom iránt is. És nem mellesleg magam iránt. Utóbbi talán furának tűnhet, de végül is egy komoly próbát álltam ki. Pedig akkor még nem is ismertem Clarissa Pinkola Estés méltán híres könyvét, a Farkasokkal futó asszonyokat, és abban is a Csontváz Asszony gyönyörű történetét:

„Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Azt jelenti, hogy kilépünk a képzelgés világából abba a világba,

ahol lehetőséget kapunk a szemtől szembe, csontról csontra kialakuló odaadó szerelem megtartására.

Szeretni azt jelenti, hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk az kiáltja: Fuss!”

Kiálltam a próbát, mert mindnyájunkat jobban tiszteltem és szerettem annál, hogy engedjek a kísértésnek.

Ez a szerelem két napig tartott. Azóta is barátságban vagyunk. Ő férfi lévén időről időre próbálkozott még, de ekkor már könnyen (de nem bántóan!) elutasítottam. Újra és újra. Határozottan és egyértelműen. Nem kiskapukat hagyva, hogy feleslegesen reménykedjen. Nem, és kész.

Két napig tartott, és nem azért, mert ennyire semmi volt. Lehetett volna nagy szenvedély, aztán utánunk az özönvíz…

Bizonyára vannak magasabb rendezőelvek ebben a csodás univerzumban, amelyek hatással vannak a sorsunkra. De a másik oldalon ott vagyunk mi, tudattal és szabad akarattal rendelkező emberek. Nem tehetetlen bábok vagyunk, akiket az a felsőbb hatalom mozgat, még ha valóban mozgat is.

(Amúgy ha Isten helyében lennék, talán éppen erre lennék kíváncsi, hogy mennyire bölcs, emberi/emberséges és becsületes döntéseket hoznak a teremtményeim egyedi szinten, amikor nehéz kihívások elé állítom őket. Talán erről is szól most ez a korszakváltós nehéz időszak: megmérettetés, hogy ki bukik el, és ki marad talpon, mint ember. Hogy ki „veszi fel a sátán bélyegét”, bármilyen csábítás képében is jelentkezik: hamis vak-cinákéban, izgató új szeretőkében stb. De ez messzire vezet…)

Szóval itt vagyunk mi egyének, és vannak döntéseink, amiknek következményei vannak. Bármit/bárkit is vet elénk a sors, mindig dönthetünk így, vagy úgy. A mi felelősségünk, hogy a döntéseinkkel mit okozunk másoknak. Senki másé. Hogy ikerláng szerelem vagy horoszkóp? Hogy meg volt írva a csillagokban, hogy ez és ez meg kell(ett) történjen velem? Lehet. De még akkor is dönthetek másként. Lehet, hogy vért fogok izzadni, mert ellen megyek a sorsomnak. De talán pont ez benne a lényeg. Az egész egy nagy játék, amiben összefonódik – birokra kel vagy éppen békésen együtt játszik – sors és szabad akarat. És a Nagy Játékmester valahol nagyot kacag: „Milyen makacs is ez az én apró teremtményem! Milyen keményen ellenáll a számára kiszabott forgatókönyvemnek. Ez igen. Figyelemreméltó.” Biztos, hogy azt díjazza, ha belesimulunk a szerepünkbe? Ki tudja, mire adja a jó pontokat: Ha fejet hajtunk, vagy küzdünk ár ellenében is?

Voltak szentek, bölcsek vagy egyszerű emberek, akik látták, értették a lényeget. Asissi Szent Ferenc például (akit már idéztem korábban is a Tenni vagy nem tenni…?! blogbejegyzésben).

Vagy a bejegyzés elején idézett Erich Fromm. Az ő mondását is annyira lényeglátónak tartom, hogy nem győzöm ismételni (lásd például Ha a nő/férfi igazán szeret c. írásban). Vagy Lao-ce, akihez kötik az alábbi mondatot: „Csak a döglött hal úszik az árral.”

A szerelem más! – tiltakoznak sokan. Nem, nem más. Tudom, a legcsodásabb érzés a világon, de nem véletlenül a sok mondás, ami óva is int: „öl, butít és nyomorba dönt”, „sötét verem”… Nem véletlenül hasonlítják drogokhoz, mert valóban úgy működik, bármennyire is illúzióromboló ez a hasonlat. A jó hír az, hogy a kemény drogoktól eltérően, nem kell lemondanunk róla. Ha a vágy mellett a józan eszünk is igent mond, és a körülményeink is úgy alakulnak, hogy szabadok vagyunk, és másoknak nem kell fájdalmat okoznunk, akkor zöld a lámpa! Hajrá! Élvezzük ezt a páratlan csodát!

Még jobb hír, hogy még akkor sem kell lemondanunk a szerelemről, ha tartós kapcsolatban szeretnénk megőrizni a lángot. Sőt! Ha ez sikerül, akkor nemcsak a csodás érzést élhetjük át újra és újra (persze nem állandóan, hiszen az ugyanolyan természetellenes lenne, mint teljesen szerelem nélkül élni!), de az igazi és tartós társkapcsolat olyan többletjutalommal jár, amit csak az tapasztal meg, aki megteremti.

De erről majd legközelebb. Lásd Bruce Lipton fent említett könyvében, illetve többek között a készülő Együtt megöregedni… blogbejegyzésben.

Tenni vagy nem tenni…?!

„Mindennek rendelt ideje van…
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak…”
(A prédikátor Salamon könyve, 3. fejezet)

Az egyik dilemma, ami a leginkább foglalkoztat, és amivel talán ti is napi szinten szembetaláljátok magatokat, a „tenni vagy nem tenni” kérdés köré összpontosul.

Hogy a filmklasszikust idézzem: A nemzetközi helyzet fokozódik! Szaporodnak a problémák körülöttünk. Ezekben az embert próbáló időkben sokan óhatatlanul azt az utat választják, hogy igyekeznek kisebb-nagyobb mértékben függetleníteni magukat a jelenlegi beteg és betegítő rendszertől. Munkájukba, családjukba temetkeznek, rosszabb esetben hiábavaló és felszínes örömhajhászásba. Jobb esetben elvonulnak az ország-világ egy (még!) nyugalmasabb szegletébe, és ott próbálnak élhető életet teremteni maguknak, családjuknak, kisebb-nagyobb közösségeknek. Ami közös bennük, hogy tartózkodnak az úgynevezett politikától és azoktól jelenségektől-eseményektől, amelyek a személyes határaikon túl zajlanak a világban. Zárójelben jegyzem meg – mert erről már annyit írtam, és még biztosan fogok is –, hogy ahogy nem lehet nem levegőt venni, úgy nem lehet kivonni magunkat ezekből a történésekből. Szóval az is politizál, aki nem akar. Csakhogy ez esetben passzívan vesz részt a közéletben, azaz másokra bízza a "szavazatát" (természetesen, sőt elsősorban nem csak a parlamenti választásokra gondolok!), a döntést a saját és a többiek élete felett. Ezt én meglehetősen ön- és közveszélyes struccpolitikának gondolom.

A másik végletet azok képviselik, akik teljes mellbedobással vetik bele magukat a politikába. Ezzel sem volna alapvetően baj, hiszen ki-ki vérmérséklete szerint… Csak néha nem jó felé vezet ez a nagy fene harci kedv, és sokan nincsenek tisztában saját magukkal, és a háttérben megbújó motivációikkal. -> Őszinteség… (De ez megint csak megér egy külön misét.)

Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a saját életünkben és a közvetlen környezetünkben harmóniát teremtsünk, hiszen ezt sugározzuk vissza a külvilágba. Nem egyszerű folyamat, és valóban igényli, hogy időről időre függetlenítsük magunkat a külső állapotoktól. De a rendszerből kilépni nem lehet. (Legalábbis ezen a tudati szinten, ahol mi – a többség – vagyunk.) Nem hogy kicsiny országunkban, de még kerek e Földön sincsen olyan zuga a világnak, ahová elrejtőzhetnénk a közállapotok, a helyi szintű és a globális folyamatok elől. Környezeti katasztrófa (lángoló erdők, szárazság, pusztító viharok…), atomrobbanás okozta rádioaktív sugárzás, amit a fejünk fölé sodor a szél, járvány, háborúk és menekültáradat... Nincsen hová menekülni, utolérnek minket. Ahogy az is, ha a politikai (=közéleti!) állapotok miatt nincsen működő egészségügyi ellátás, és mondjuk, balesetet szenvedünk. Ha a gyermekünk nem kap megfelelő oktatást, a magántanulóságot pedig egyszerűen kitörlik a rendszerből, és még azon kevesek sem élhetnek vele, akik megtehetnék. Ha a földeket tönkreteszik, génmódosított növényekkel fertőzik a faunát, a vizet beszennyezik, a fákat kivágják, ha a közpénzt szétlopják… Hosszan sorolhatnám, mindenki ismeri ezeket.

„Tenni vagy nem tenni?!” Nemcsak a stresszkutatók, de a spirituális oldalról érkező gondolkodók is feltették a kérdést, hogy mely helyzetekben érdemes visszavonulni, és melyekben érdemes aktívan cselekedni. Az élet egyik legnagyobb kihívása, hogy bölcsen tudjunk dönteni, mikor melyiket válasszuk. Mert nem lehet mindig visszavonulni, ahogy harcolni sem. Mert „mindennek rendelt ideje van…”

A jó hír – mert mindig igyekszem pozitív végkicsengést adni a gondolataimnak –, hogy ha a bölcsek kövét nem is birtokoljuk, de azért vannak módszereink arra, hogy fejlesszük a „helyzetfelmérő és a döntéshozó” készségeinket.

Folyt. köv. :-)!

-------

Hamarosan jön:

-> Permakultúra

-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?