Tenni vagy nem tenni…?!

„Mindennek rendelt ideje van…
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak…”
(A prédikátor Salamon könyve, 3. fejezet)

Az egyik dilemma, ami a leginkább foglalkoztat, és amivel talán ti is napi szinten szembetaláljátok magatokat, a „tenni vagy nem tenni” kérdés köré összpontosul.

Hogy a filmklasszikust idézzem: A nemzetközi helyzet fokozódik! Szaporodnak a problémák körülöttünk. Ezekben az embert próbáló időkben sokan óhatatlanul azt az utat választják, hogy igyekeznek kisebb-nagyobb mértékben függetleníteni magukat a jelenlegi beteg és betegítő rendszertől. Munkájukba, családjukba temetkeznek, rosszabb esetben hiábavaló és felszínes örömhajhászásba. Jobb esetben elvonulnak az ország-világ egy (még!) nyugalmasabb szegletébe, és ott próbálnak élhető életet teremteni maguknak, családjuknak, kisebb-nagyobb közösségeknek. Ami közös bennük, hogy tartózkodnak az úgynevezett politikától és azoktól jelenségektől-eseményektől, amelyek a személyes határaikon túl zajlanak a világban. Zárójelben jegyzem meg – mert erről már annyit írtam, és még biztosan fogok is –, hogy ahogy nem lehet nem levegőt venni, úgy nem lehet kivonni magunkat ezekből a történésekből. Szóval az is politizál, aki nem akar. Csakhogy ez esetben passzívan vesz részt a közéletben, azaz másokra bízza a "szavazatát" (természetesen, sőt elsősorban nem csak a parlamenti választásokra gondolok!), a döntést a saját és a többiek élete felett. Ezt én meglehetősen ön- és közveszélyes struccpolitikának gondolom.

A másik végletet azok képviselik, akik teljes mellbedobással vetik bele magukat a politikába. Ezzel sem volna alapvetően baj, hiszen ki-ki vérmérséklete szerint… Csak néha nem jó felé vezet ez a nagy fene harci kedv, és sokan nincsenek tisztában saját magukkal, és a háttérben megbújó motivációikkal. -> Őszinteség… (De ez megint csak megér egy külön misét.)

Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a saját életünkben és a közvetlen környezetünkben harmóniát teremtsünk, hiszen ezt sugározzuk vissza a külvilágba. Nem egyszerű folyamat, és valóban igényli, hogy időről időre függetlenítsük magunkat a külső állapotoktól. De a rendszerből kilépni nem lehet. (Legalábbis ezen a tudati szinten, ahol mi – a többség – vagyunk.) Nem hogy kicsiny országunkban, de még kerek e Földön sincsen olyan zuga a világnak, ahová elrejtőzhetnénk a közállapotok, a helyi szintű és a globális folyamatok elől. Környezeti katasztrófa (lángoló erdők, szárazság, pusztító viharok…), atomrobbanás okozta rádioaktív sugárzás, amit a fejünk fölé sodor a szél, járvány, háborúk és menekültáradat... Nincsen hová menekülni, utolérnek minket. Ahogy az is, ha a politikai (=közéleti!) állapotok miatt nincsen működő egészségügyi ellátás, és mondjuk, balesetet szenvedünk. Ha a gyermekünk nem kap megfelelő oktatást, a magántanulóságot pedig egyszerűen kitörlik a rendszerből, és még azon kevesek sem élhetnek vele, akik megtehetnék. Ha a földeket tönkreteszik, génmódosított növényekkel fertőzik a faunát, a vizet beszennyezik, a fákat kivágják, ha a közpénzt szétlopják… Hosszan sorolhatnám, mindenki ismeri ezeket.

„Tenni vagy nem tenni?!” Nemcsak a stresszkutatók, de a spirituális oldalról érkező gondolkodók is feltették a kérdést, hogy mely helyzetekben érdemes visszavonulni, és melyekben érdemes aktívan cselekedni. Az élet egyik legnagyobb kihívása, hogy bölcsen tudjunk dönteni, mikor melyiket válasszuk. Mert nem lehet mindig visszavonulni, ahogy harcolni sem. Mert „mindennek rendelt ideje van…”

A jó hír – mert mindig igyekszem pozitív végkicsengést adni a gondolataimnak –, hogy ha a bölcsek kövét nem is birtokoljuk, de azért vannak módszereink arra, hogy fejlesszük a „helyzetfelmérő és a döntéshozó” készségeinket.

Folyt. köv. :-)!

-------

Hamarosan jön:

-> Permakultúra

-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?