Hogyan legyél ultraspirituális (a la JP Sears)

"Van, aki nem tud, és nem tudja, hogy nem tud. Ő együgyű, hagyjátok!

Van, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud. Ő tudatlan, tanítsátok!

Van, aki nem tud, és azt hiszi, hogy tud. Őt kerüljétek!

Van, aki tud, de nem tudja, hogy tud. Ő alszik, ébresszétek fel!

Van, aki tud, és tudja, hogy tud, Ő bölcs, kövessétek!”

(hindu bölcsesség)

Voltál már úgy, hogy rád tört az ihlet, hogy alkoss – írj, fess, zenét szerezz… –, mert egy erős érzelem, öröm vagy bánat, vagy valamilyen sürgető mondanivaló ellenállhatatlanul tört utat magának a külvilág felé, és nem tudtál neki ellenállni?

Persze ha spirituálisabb vagy, nyilván sikeresen kezeled ezt a zavaró késztetést, és egy üdvözítő mosollyal az ajkadon már útjára is engeded. És nyugodt és boldog életed már folydogál is szépen tovább a maga megvilágosodott medrében. Nos, sajnos úgy tűnik, én nem ütöm meg ezt a spirituális szintet. Sebaj, majd gyakorolok tovább bőszen.

Szóval gyarló közlési vágyamnak engedve mindent félredobtam, sőt megszakítottam a reggeli készülődésem szokásos menetét is. Így aztán tíz perces kis tornám és jókívánságom az univerzum felé :-) is elmaradt. Bevállalva, hogy ma megint elszalasztok egy fontos lépést a megvilágosodásom felé :-(.

Ha már így alakult, leírom, hogy mik ezek az ellenállhatatlan érzések és gondolatok, amelyek miatt itt ülök a gép előtt, ahelyett hogy hálaimám az élet nagyszerűségéről az éterben szállna tova. Már úgyis régóta akartam erről írni, hátha más gyarló lelkeknek is tanulságul szolgál.

Kezdjük azzal, hogy akármilyen "ultraspirituális" is szeretnék lenni, ma reggel egy cseppet sem érzem az életet nagyszerűnek. Sőt, az átlagosnál is fájdalmasabb érzésekkel szembesülök. És ami még nagyobb baj, hogy nem élvezem ezeket az érzéseket. Cseppet sem. Sőt per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy megköszönjem neked „ó, uram / univerzum”, hogy esélyt adsz nekem a gyógyulásra ezzel a fájdalommal. Mert fájdalom tör utat az újnak, nem igaz? Hát persze. De ha őszinte akarnék lenni, inkább azt mondanám: Drága Teremtőm! Nem pécéznél ki most már valaki mást a leckéztetésre?! Na, jó, ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor leírnám a valódi, nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amiket használtam. De ki a fene akar őszinte lenni?! Hát ez is mutatja, hogy mennyire nem vagyok kellően spirituális.

Pedig a spiritualitás témája sok-sok éve foglalkoztat engem is, hiszen elkerülhetetlen része egy olyan paradigmaváltó korszaknak, mint ez a mostani. Ilyenkor az emberek még fokozottabban keresik a kapaszkodókat. És mint oly sokszor, sok ezek közül most is tévútra vezet, vagy legalábbis félreértelmezzük a lényegét. De (ahogy mondtam) azért én is gyakorolok bőszen, mert valóban fontosnak tartom ezt a belső fejlődést. És ha ennyi év gyakorlás után meg nem is világosodtam (még mindig nem!?), arra talán jó volt ez a folyamat, hogy kezdjek ráérezni arra, mikor igaz valami, és mikor hamis, hogy mikor őszinte, és mikor őszintétlen. Hogy mikor csapok be másokat, és ami még fontosabb, mikor csapom be önmagamat.

Nem egyszerű dolog. Sőt, az egyik legnehezebb. Mert ki a csuda szeret szembesülni azzal, hogy nem olyan nagyszerű és emelkedett lélek, mint amilyennek gondolja magát? Kognitív disszonancia… Manapság (pláne a kovid tömeghipnózis láttán) sokszor találjuk szemben magunkat ezzel a fogalommal. De nem szeretnék most ennek fejtegetésébe belemenni. Nem is tudok, mert teljesen el vagyok merülve a saját világfájdalmamban, önsajnálatomban, és ellenállhatatlanul dagonyázom ebben. Ahelyett hogy a keblemre ölelném a világot.

De félretéve a tréfát (ami sajnos nem is annyira tréfa), tényleg nagyon régóta szeretném megosztani másokkal ezeket a dilemmáimat a spiritualitásról és az (ön)becsapásról. Csakhogy éppen azok az ultraspirituális lelkek, akiknek az őszinteségével kapcsolatban kételkedem, értenének félre, sőt zavarnának vissza a sor végére, hogy kezdjem elölről a megvilágosodásleckéket. Mert nyilvánvalóan(!) tévúton járok.

Szerencsére, mint annyiszor, az univerzum megint a segítségemre sietett. Bizonyítva ezzel, hogy a gyarló lelkeket sem ejtette ki a pikszisből :-). Szembejött velem JS Sears videója a spiritualitásról. Istenem! Ez az! Nem kell nekem magyarázkodnom, nem kell keresgélnem a szavakat.

Amikor megláttam, hogy milyen könyvet tart a kezében a videó végén, végre igazán nevethetnékem támadt. (Hála a humornak, ami a legkomolyabb témákban, legnehezebb élethelyzetekben is segít. Köszönöm, JP!) Mert remek könyv egyébként, de avatatlanok (azaz az önbecsapás állapotában leledzők) kezében pont annyit ér, mint a Biblia a hithű keresztényekében, akik az ima után keresztes hadjáratra indulnak az igaz hit nevében. (Régen a gaz hitetlenek ellen, most a biológiai fegyvernek(!) titulált oltatlanokat kardélre, bocsánat, fecskendőre hányva.)

Biztosan sokan félreértik JP Sears üzenetét és az én kommentáromat is, de ha már pár ember is akad, aki érti, hogy miről beszél, és hogy mi a bajom nekem is ezzel az "spiriguru / ezobanya" hozzáállással (ahogy megint csak gyarló, sőt csúnyán ítélkező módon… de az vesse rám az első követ… én nevezni szoktam), már nem éltünk hiába.
Azokat pedig úgysem lehet felébreszteni, akik azt hiszik, hogy ébren vannak.

Bízom benne, hogy eljut az üzenetem azokhoz is, akik miatt (miatt??!! juj, de csúnyán infraspirituális* vagyok már megint, hogy másokat okolok, ahelyett hogy magamba szállnék) most „sajgó szívvel” itt gépelek a reggeli tornám helyett, és legközelebb kevésbé lesznek ultraspirituálisak, kevesebb fájdalmat okoznak másoknak a „szabad szellem” jegyében. Csak remélni tudom, hogy az ultraspiritualitás helyett a jövőben egyszerűen csak igyekeznek jobb, valóban (és nem látszat) együttérző emberré válni.

Namaste

---
*Mi lehet az ultra ellentétre, infra?

A cél szentesíti az eszközt?! – A politikáról és a pszichiátriáról

„Aki jól érzi magát egy beteg világban, az vagy maga is beteg, vagy megvilágosodott."

(idézet az alábbi írásból)

Van egy kedves barátom, akivel közös téveszmében szenvedünk: Azt hisszük, megválthatjuk a világot. Mindketten tudjuk, hogy ehhez önmagunkban kicsik vagyunk, de csak nem nyugszunk, és újra és újra próbálkozunk. Van még más közös is bennünk: Például hogy egyikünk sem szereti jelenlegi pártunkat és kormányunkat. (Az előzőt sem, ami azt illeti, mert alapból egészen másban hiszünk, mint ez választásnak csúfolt vetésforgó a hatalmi elit tagjai között. De ez egy másik történet.) Így aztán egy ideje azon ötletelünk, hogy csináljunk már egy jó kis beszélgetéssorozatot, amivel elősegítjük az emberek ébredését és a rendszerváltást. Többször nekifutottunk a dolognak, de mindig közbejött valami. Mi tagadás, pártunk és kormányunk is tett róla, hogy elterelje a figyelmünket világmegmentő céljainkról. Mentenünk kellett a saját irhánkat, ami közben nehéz nemesebb célokért küzdeni. Ugyebár. Hát ez is közös bennünk.

Miután kicsit nyalogattuk a sebeinket, csak elővett minket a régi téveszme. Újra nekiugrottunk. Barátom ötlete ezúttal az volt, hogy készítsünk egy felvételt, amiben majd én (a „szuper lélekbúvár szakember” :-) meggyőzöm a kedves nézőket arról, hogy belebetegszenek és belehalnak, ha továbbra is hagyják, hogy ez a bagázs élősködjön rajtuk. Tisztán szakmai érvekkel alátámasztva. Természetesen. Induljunk ki a krónikus stresszből és annak káros hatásaiból, ha már ez a téma áll hozzám a legközelebb. De valahogy megint megrekedt a történet. No, most már komolyan elkezdtem gondolkodni rajta, mi a fene van itt a háttérben, ami szabotálja a dolgot. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. Az üzenettel nincsen baj: naná hogy belebetegszenek és belehalnak! Tisztán szakmai érvekkel alátámasztva. Az ébresztés szándéka is oké. Talán még sikerül is valami ütősebb, érdekes felvételt készítenünk, hogy ne egy újabb unalmas okosság legyen a sokból. Mi nem stimmel akkor? Hát végül rájöttem, hogy a szakmai etikám nem engedi, hogy a tudásomat (párt)politikai célokra használjuk fel. Emlékezzünk csak vissza, hányszor élt/él vissza a hatalom a pszichológia eszközeivel. Persze mint mindent, ezt is fel lehet használni jó és rossz célokra egyaránt. Én utóbbihoz sorolom például a reklámpszichológiát és a tömegek manipulálásának egyéb területeit is. Magánemberként egyébként szívesen nyilatkozom a kormány ellen. Nem esik nehezemre, hogy elküldjem őket melegebb éghajlatokra. Nyomós okom van rá a magam példáján, és minden egyéb disznóság miatt is, amit elkövetnek. És mint szakember arról is szívesen beszélek, hogy úgy általában milyen káros hatással van a test és a lélek egészségére, ha az ember egy ilyen beteg rendszerben él, mint amiben mi élünk. De nem keverem a kettőt. Ha a tudatosodásról beszélek, és próbálok eszközöket adni a fejlődéshez (pl. a stresszkezeléshez), akkor ott semmi keresnivalója annak, hogy O1KG. (kis gömböcre gondoltam ;-). Nem keverem a politizálást a szakmával. (A rossz értelemben vett politizálásra gondolok, nem a normális közéleti tevékenységre.) A cél nem szentesíti az eszközt. Ennyi.

A kevésbé nyomós indokom, hogy miért nem akarok úgy általában a lelki egészségről, stresszkezelésről beszélni, hogy ezt megtettem már éppen elégszer, amikor még a SOTE-én dolgoztam, és megtette rajtam kívül egy csomó másik szakember is. Én sokkal inkább szeretnék most már a kiútra, a megoldásokra koncentrálni. Persze elkerülhetetlen, hogy ne érintsük az alapokat, a háttértényezőket, az elméleti tudnivalókat, de ezeket is igyekszem tágabb kontextusba helyezni, azaz mélyebb összefüggéseket megmutatni, például az élet többi területével, lásd (környezet)tudatosság, fenntarthatóság. Ezekről szól ez a blog is.

De visszatérve a politikára és a pszichiátriára, azért van egy pár dolog, ami újszerű lehet ebben a vonatkozásban, azon a már széles körben ismert tényen túl, hogy a tartós stressz káros az egészségre.

Jó pár évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni Vida Gábor akadémikus egyik előadását. A világban fokozódó hármas válságról beszélt: gazdasági, környezeti és társadalmi válságról. A három együtt nyilvánvalóan katasztrófával fenyeget, ez nem vitás. Ami viszont talán nem mindenki számára egyértelmű, hogy a társadalmi válság az alap: A mindenkori hozzáállásunk egymáshoz és a világ dolgaihoz, a gondolkodásmódunk az, ami meghatározza a gazdasághoz és a környezethez való viszonyunkat is. Igaz ez a politikai morál, a közélet válságára is. Nem lehet tehát ez utóbbi kettő – környezet és gazdaság – válságát megoldani a társadalmi válság kezelése nélkül. Ezért vallom (újra csak Izmaelt idézve), hogy ha a világ megmenekül, akkor azt az új szemléletű emberek fogják megmenteni, és hogy a legfontosabb terület, amin munkálkodni szeretnék, a tudati szint emelése, a szemléletváltás elősegítése. És itt jön a képbe a pszichiátria/pszichológia/magatartástudomány, ami ehhez további támpontokat ad, és még fontosabb, hogy eszközöket is.

Anno az intézetünk (SOTE Magatartástudományi Intézet) többfordulós (utánkövetéses), országos reprezentatív* vizsgálatokat végzett a magyar lakosság egészségének és életminőségének a felmérésére. Rengeteg hasznos és érdekes eredményt kaptunk, erről számos publikáció is született**. Az egyik legfigyelemreméltóbb eredmény az volt, hogy az emberek életminőségét befolyásoló egyik legfontosabb tényező az élet értelmében vetett hit. Nem a klasszikus vallásos értelemben, hanem úgy általában: Aki úgy gondolja, hogy az életének van valami fontos célja, magasabb rendű értelme, hogy az élete része egy nagyobb valaminek (rendszernek/célnak/küldetésnek), annak az embernek jobb az életminősége, jobban érzi magát a bőrében, azaz összességében egészségesebb. Hiszen az egészség egy komplex fogalom, és magában foglalja a testi, lelki és szociális egészség hármasát. Ennek az éremnek a másik oldala, amit szintén megmutattak a felmérések eredményei, hogyha valaki azt érzi, hogy ez egy önmagából kifordult világ, amiben nincsenek erkölcsi kapaszkodók, ahol nem érdemes semmiben sem hinni, mert úgyis hiába (amit a szaknyelven úgy hívunk, hogy anómiás=értékvesztett társadalom), az az ember rosszabbul érzi magát, betegebb. 

Sokszor mondogatom baráti körben (és sajnos még csak nem is tréfálok), hogy szerintem aki jól érzi magát és elégedett egy beteg világban/rendszerben, az vagy beteg maga is, vagy megvilágosodott. Nos, én személy szerint megvilágosodott emberrel sajnos még nem találkoztam, de az előbbi kategória számos válfajával igen: testi-lelki betegek, erkölcsi fogyatékosok széles tömegével. Persze sokféle fokozata van a betegségnek: az „enyhe”, szimplán csak önző, közönyös, nem túl nagy IQ-val és EQ-val „megáldott” emberektől (akik köszönik szépen, többé-kevésbé elvannak) a súlyosan torzult lelkű pszichopatákig. A két véglet között pedig a többséget képviselő erkölcsi fogyatékosok és az egyébként jobb sorsra érdemes, jó szándékú emberek foglalnak helyet, akik egyszerűen csak belebetegedtek abba a rendszerbe, ami nem jutalmazza, ha valaki „jó ember”. Bár a szakmában elavult fogalom, de mégiscsak a „neurotikus” az a jelző, amivel a leginkább jellemezhető az emberiség nagy része. Nem valami vigasztaló világdiagnózis, de attól még sajnos ez van. Lehet persze tagadni. Erre mondjuk, hogy az „elmegyógyintézet kerítésén belül” van az a kisebbség, aki már bevallotta magának és a környezetének, hogy segítségre szorul. (A közhiedelemmel ellentétben csak kevés pszichiátriai beteget kezelnek akarata ellenére, mert ön- és/vagy közveszélyes, a többség önként keresi a gyógyírt.) Kívül pedig azok vannak, akik az önbecsapás állapotában leledznek, azaz azt hiszik, hogy egészségesek. Én egyébként a beteg kategóriába sorolom az erkölcsi fogyatékosokat is, akik azért érzik jól magukat, mert (még!) profitálnak ebből a rendszerből. Nyilvánvalóan a többiek és a jövő generációk kárára.

És itt jön újra képbe az anómiás társadalom. Az önző, közönyös vagy „nekem még jó így” emberek tartják fenn leginkább ezt a beteg és betegítő rendszert, ami végső soron nekik is árt: Egyrészt ők sem tudnak hová menekülni az ökológiai katasztrófa és a társadalmi válság elől, és nem mellesleg betegségre és halálra ítélik a saját utódaikat is. Pénzzel nem vehető meg minden: élhető föld, víz és levegő, és a „one way ticket” a Holdra vagy a Marsra, ahová majd az elit menekül, amikor a Föld már élhetetlen lesz, is illúzió. Másrészt mindenkinek a lelkét megmérgezi az értékvesztett világ légköre, mindenki gyermeke szenved a kiüresedettségtől, céltalanságtól, általános apátiától, önpusztító magatartásformáktól. Végső soron tehát annak sem jó, aki azt hiszi, hogy igen.

Hirtelenjében ez az, amit szakemberként (szakmai érvekkel és adatokkal alátámasztva) tiszta (de nem nyugodt, mert ez a téma sajnos nem túl megnyugtató) szívvel elmondhatok a politika és pszichiátria címszó alatt. De nem írnám ezt a blogot, ha nem hinnék egy pozitív kimenetelben. Ehhez viszont valóban szükséges az ébredezés, a tudatosodás, és hogy megtaláljuk a módját, hogy hogyan érjük el a szemléletváltást, ami elengedhetetlen a hármas válság leküzdéséhez.

---

* reprezentatív vizsgálat: leképezi a teljes társadalmat kor, nem és egyéb mutatók (pl. társadalmi státusz) szempontjából

** Dr. Kopp Mária - Dr. Kovács Mónika Erika (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó (Budapest), 2006.

-------

Hamarosan jön:
-> Tenni vagy nem tenni?!
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?

A tehetetlenségről – Válságkezelés No.3

„A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal.
Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül.”
(Daniel Quinn: B története)

A járványhelyzet elején indítottam egy Facebook csoportot a közvetlen ismerőseimnek: „Help, I need somebody” címmel. Gondoltam, ők is hasonló cipőben járhatnak, hogy mit kezdjenek ezzel az egésszel, talán tudnánk egymásnak segíteni. Összegyűltünk jó páran a csoportban, de sajnos az aktivitás igen lanyhának bizonyult. Tudom, hogy elárasztanak minket az információk, az ilyen-olyan kezdeményezések a Facebookon is. Kinek is kell még egy újabb? De még inkább azt gondolom, hogy egyszerűen csak visszahúznak a hétköznapi gondok, és örülünk, ha a szűkre szabott időnkben az alapvető dolgainkat meg tudjuk oldani. Hiszen jómagam is így jártam, mert végül kevesebb időm lett a csoportra, mint szerettem volna. Az is igaz, hogy egy idő után elkedvetlenített, hogy magammal (jó esetben még két barátommal) diskurálok. De sebaj! Nem is szemrehányásként írom ezeket. Hiszen a szándék a fontos! Sosem tudhatjuk, mikor lesz valami értelme annak, amit csinálunk. Lehet, hogy valakinek mégiscsak segít, valamit mégiscsak elindít, még ha látszólag semmi nem is történik a kezdeményezéssel. Ez már önmagában jó érzés. És ha nincs is időnk minden jó ügyhöz kapcsolódni, engem felvillanyoz, hogy egyre több segítőkész, másokkal törődő embert látok magam körül. Ki-ki munkálkodik a maga területén. Ébredezünk :-)!

Miért is jutott eszembe ez az eset? A tehetetlenségen morfondíroztam ma reggel ébredéskor. (Talán egy álom hatására? Erre már nem emlékszem. Félálomban sokszor támadnak olyan gondolataim, amiket szívesen osztok meg, hátha másokban is elindít valamit.) Hogy a tehetetlenség gátol a változásban. Például abban, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk olyan lehetőségeknek (mint például egy önsegítő csoport), amelyek ugyan itt és most elvesznek időt a napi gondok megoldásától, de hosszú távon pont azt segítenék, hogy hatékonyabban oldjuk meg ezeket a napi gondjainkat. 

Tehetetlenség. Ez a szó is jó példája beszédes magyar nyelvünknek. Nem győzök rácsodálkozni, milyen sokrétű jelentéstartalom, milyen mély összefüggések rejlenek a kifejezéseinkben, ha megvizsgáljuk őket. Például a tehetetlenség fizikai jelentése. Amikor egy nagy test nekilódul, és nem tud egykönnyen megállni…  És a mögöttes tartalom, azaz a belső, lelki tehetetlenségünk… És a két jelentés kapcsolata. Sőt, a kognitív pszichológia egyik fontos jelensége -> a tanult tehetetlenség. Amikor egy stresszhelyzetet megoldásában újra és újra sikertelenek vagyunk, és végül „megtanuljuk”, hogy hiába is küzdünk, úgy sincsen értelme. Feladjuk. Ez az apátia, a depresszió egyik oka. És globális szinten is ez a tehetetlenség okozza, hogy hiába látjuk a fenyegető problémákat, nem teszünk olyan hathatós lépéseket, amilyeneket a helyzet súlyossága igényelne. A vonat, amin ülünk, robog előre a pályáján, és nagyon nehéz leállítani, vagy váltani, irányt változtatni. Ráadásul az életvonatunkat az idő nagy részében robotpilóta üzemmódban működtetjük, automatizmusok, azaz -> automatikus gondolatok, a háttérből, láthatatlanul irányító „hitek” (meggyőződések) „segítségével”. Azért az idézőjel, mert ezek sok esetben kifejezetten káros beidegződések, és még csak észre sem vesszük őket.

Az egész blog mottója kívánkozik ide: „A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül.” Quinn valahogy így magyarázta ezt a dolgot a regényében: A világ jelenlegi működése egy hatalmas folyóhoz hasonlítható. Iszonyatos erőkkel halad egy irányba. (Tehetetlenség!). És ez az irány jelenleg igencsak veszélyes. Vízesés van a végén. A programok (kezdeményezések), amelyekkel ezt az irányt meg szeretnénk változtatni, botok, amelyeket a folyó medrébe szúrunk. Meg tudják ezek változtatni a folyó irányát?! Le tudják lassítani, ne adj isten megállítani?! Bármilyen sokat is szúrunk le újra és újra, mert játszi könnyedséggel elsodorta őket az ár? Hm? Na ugye. A folyót mozgató erőket kell befolyásolnunk. És ez a világunk esetében a mi „civilizált” kultúránk. „Elvevő” világszemléletünk, ahogy Quinn gorillája, Izmael elnevezte. Ha ezen munkálkodunk, megváltozik a folyó iránya, és nem lesz szükségünk program-botokra. Folyik majd magától az új medrében. Hogy még szemléletesebbé tegyem a hasonlatot, ugyancsak Izmael magyarázatát segítségül hívva: A jelenlegi világrend is programok nélkül működik, nemdebár? Kell bármiféle kampány ahhoz, hogy repülője üljünk és elmenjünk nyaralni Mallorcára, vagy építsünk magunknak egy szép nagy házat, vegyünk autót, lehetőleg egyet-egyet a család minden tagjának? Ezek az élet nyilvánvalóan természetes részei. Ezekről a szükségletekről senkinek nem kell meggyőznie minket. Mélyen bele vannak szőve civilizált kultúránk szövetébe. Viszont se szeri, se száma a jó szándékú kampányoknak, amelyek felhívják a figyelmet a repülés, az építőipar és az autók által okozott környezetszennyezés hatásaira, sőt a közelgő ökológiai katasztrófára. Nem mondom, hogy semmi hatásuk sincsen, de nem virágzik még mindig töretlenül a légiközlekedés, az építőipar vagy az autógyártás?! Amit az aktuális világszemlélet diktál, az megy magától, mint a karikacsapás.

Ugye, mennyire a fején találta a szöget Daniel Quinn? Mindjárt más világításba kerül az is, ha a kezdeményezéseink szerényebb eredményekkel járnak, mint szeretnénk. Tévedés ne essék, senkit nem akarok lebeszélni, hogy felkaroljon bármilyen jó ügyet! Sőt, mindennél nagyobb szükség van erre. A sok-sok ébredező és cselekvő emberre! De hatékonyabbak vagyunk, ha párhuzamosan figyelmet fordítunk a tudatosodásra és az ehhez szükséges készségek fejlesztésére is. Sőt, a szemléletváltásra az elsődleges! És mert ezek a készségek nagyon is fejleszthetők, és sokkal egyszerűbb, bárki által elsajátítható eszközökkel, mint bármilyen komoly kampány vagy program.

Nos, többek között ezért indítottam útjára az én kis csigámat. Mert a saját leszúrt botjaimmal kapcsolatban megtapasztaltam ezt a tehetetlenséget én is. Hiába voltak egyébként jó ügyek. Aztán sorra jöttek a válságok is (lobog a víz a fazékban, fő a béka, ahogy Izmael mondaná), és komolyan elbizonytalanodtam: Mihez kezdjek? Mit csináljak, aminek valóban van értelme, ami hatékonyabb? Közben azért még leszúrtam egy-egy bátortalan botot, de egyre hamarabb észrevettem, hogy nem megy a dolog, és egyre hamarabb kifáradtam (tanult tehetetlenség!). (Még működik a robotpilótám, mert bizony nem könnyű visszavenni tőle az irányítást, még akkor sem, ha elhatározzuk, hogy leállítjuk.) De igyekszem most már, hogy a figyelmemet és minden erőmet arra a célra összpontosítsam, amiben igazán hiszek, és amivel a -> Csigastratégia?! bejegyzést is kezdtem: a szemléletváltásra, tudatosodásra. Igen, ez a kezdeményezés is csak egy újabb bot (egyelőre). De egy olyan bot, ami a folyót mozgató erőket veszi célba. Ha ilyenből sokat szúrunk le, elérjük a kritikus tömeget, és változni fog a folyás iránya.

Addig is érdemes dolgozni a belső tehetetlenségünkön is: Először is vegyük észre, ha rossz felé haladunk. Vegyük észre, ha nem mi irányítunk, azaz nem tudatos szándékok működtetnek. Vizsgáljuk meg, és korrigáljuk a káros, háttérben munkálkodó meggyőződéseinket.

Ehhez megint csak mi kell? Hogy lassítsunk! És ha kell, húzzuk be a kéziféket, és álljunk meg. Persze lehet, hogy nem is kell egészen leállnunk, hanem elég, ha másik vágányra váltunk. De ehhez megint csak kell némi lassítás. És megint csak a lassítás! Kezdettől fogva tetszett a csiga szimbólum, de hogy ennyiszer fogok erre kilyukadni, azt magam sem gondoltam volna :-).

Folytatása következik: A későbbiekben lesz még szó a tanult tehetetlenségről, az automatikus gondolatok kezeléséről, mert alapvető önismereti és stresszkezelő módszer.

---

Hamarosan jön:
-> Tenni vagy nem tenni?!
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?

10+1 gyarlóság, ami miatt az ország (világ) ott tart, ahol – Válságkezelés No.2

„Légy te magad a változás, amit a világban látni szeretnél.”

(Ghandi)

Az ember egy páratlanul értelmes faj, akinek még a szíve is a helyén van. Hiszen a Keenu Reeves jóképű bőrébe bújt ufó is erre a következtetésre jutott, amikor megkegyelmezett nekünk az Amikor megáll a Föld-ben! Mi a fenét ront(ott)unk el mégis, hogy ilyen rosszul állnak a dolgaink?!

    Túl kicsi a bolygónk, és túl sokan vagyunk? Vagy mindenről Éva tehet, aki evett a tudás fájáról, sőt a férjének is adott belőle? (A „keresd a nőt” mindig beválik, ha bűnbakot kell találni, nem igaz?) Netán az ördög kísért minket napról napra, hogy letérjünk a helyes útról? Mint mindig, mutogathatunk most is kifelé, csakhogy azzal – mint mindig –, nem sokra fogunk menni. Érdemesebb szétnézni a saját házunk táján, és még inkább a házunkon belül. Hiszen légy te magad a változás…

    Melyek (szerintem :-) azok a legfontosabb gyarlóságaink, amelyeken ha változtatnánk, ez egy sokkal jobb világ lenne? A -> változás első lépése mindig ez: hogy felismerjük és elhatározzuk, hogy min akarunk változtatni. Ezt követi majd, hogy hogyan...

Lássuk a listát képekben:

No.1: „Én nem politizálok!”, azaz amikor a világot és saját magunkat is cserbenhagyjuk

Politika = közélet. Nem lehet nem részt venni benne, ha társadalomban élünk. Az kb. olyan, mintha élesen elhatárolódnék attól, hogy levegőt vegyek. Meg lehet próbálni, de nem érdemes. Ha nem veszek részt a közéletben, akkor is politizálok, csak passzívan, azaz átadom a saját életem és a jövőm irányítást mások kezébe. (Sőt, még annál is rosszabbat teszek, de erről majd később, a megoldásoknál.)

No.2: Politika ≠ pártpolitika, mégis összemossuk a két fogalmat

A pártrendszerekre épülő kormányzás és a parlamenti „demokrácia” csak egy, és messze nem a legjobb módja egy társadalom működtetésének. De amint meghalljuk a politika szót, rögtön erre asszociálunk, és becsukjuk a fülünket. A pártpolitika, ahogy a nevében is benne van, sosem fedheti le, képviselheti a társadalom egészét. Részigazságokat, részcsoportokat támogat. (Te melyikre szavaznál, a jobb vagy a bal kezedre?) A pártpolitika csak arra jó, hogy megossza a népet (miközben „ezek ugyanazok”, ahogy Bródy is találóan megénekelte). Az „oszd meg…” pedig tudjuk, hogy hová vezet…

No.3: Polarizáció: kelet-nyugat, jobb és bal

Hajlamosak vagyunk rá, hogy „jó és rossz” jellegű szélsőségekben gondolkodjunk. Az árnyalt gondolkodás több erőfeszítést és áldozatot igényel. A középutasok hamar az „ellenséges táborban” találhatják magukat, amikor óvatlanul beszédbe elegyednek az egyik oldal fanatikus hívével. Sőt, egy többszereplős vitában (mondjuk a Facebookon) a nacionalista náci és a ballibsi hazaáruló címkét is egykönnyen megkaphatjuk: egy időben, egy és ugyanazon témában! Ha ezt már megtapasztaltad, tudod, miről beszélek :-(.)

   Pedig a helyes út középen van, hiszen mindkét oldalra szükségünk van, ahogy a jobb és a bal agyféltekénkre, vagy az azt szimbolikusan leképező keletre és nyugatra. Sőt a szivárvány összes árnyalatára is.

No.4: Címkézés és skatulyázás

A polarizációval összefüggő, és hasonlóan romboló jelenség: „Libsi, nacionalista, populista…” Nem létező világ, amelyben egyszerre szereti valaki a hazáját, a nemzeti értékeit, és emellett a liberális eszméket is fontosnak tartja?! De létező! Sőt, az egyetlen túlélhető világ. Egy olyan evolúciós lépés, amely felé az emberi tudat megállíthatatlanul halad: a globális összekapcsolódás és a jó értelemben vett egymásrautaltság (szimbiózis), karöltve a kulturális sokszínűséggel (diverzitással), a kisközösségekkel. Mindkettő – szimbiózis és diverzitás – az élet, a természet alaptörvénye.

No.5: Közöny, a szolidaritás hiánya

Individualizmus, a közösségi értékek elsikkadása, elszigetelt emberek és családok. Én-én-én, nekem-nekem-nekem. Akik túl kicsi kört vonnak maguk köré a felelősségből. Fontos, hogy törődjünk a magunk és a családunk szükségleteivel és jólétével, de az már baj, ha csak idáig látunk (szűklátókörűség, beszédes kifejezés), és nem vesszük észre, hogy egy nagyobb közösség, világ része is vagyunk. 

No.6: Kényelem, kényelem, kényelem

Minden egyes lépés a kényelmünk fokozása érdekében, egy lépés a szabadságunk elvesztése felé. És ebbe beletartozik az elménk kényelme is. Erre mondják, hogy nem lehet felébreszteni azt, aki tetteti, hogy alszik. Ráadásául a kényelem melegágya a gyávaságnak is, lásd No. 9.

No.7: Bizonytalanság tűrés, önrendelkezés hiánya

(Még!) mindkettőben rosszul teljesítünk (sajnos): Inkább választjuk a biztosat, még ha rossz is, és szükségünk van valakire, aki megmondja, mit tegyünk.

„Értsd meg: a legtöbb ember nem áll készen a szabadságra, és sokan annyira „megrögzöttek”, oly kétségbeesetten függenek a rendszertől, hogy harcolni fognak, hogy megvédjék.” (Morpheus, Mátrix)

No.8: Gyanakvás, gyűlölet és félelem

Soha nem voltak időszerűbbek ezek a negatív érzelmek, mint napjainkban. Aki ezekkel manipulál, aki ezeket szítja, az súlyosan vét az emberi erkölcs ellen, és a saját nemzetének a halálát okozza. Mindig van egy „Tudjuk ki”-nk sajnos. De nem kell, hogy örökké így legyen… lásd az utolsó diát. 

 

No.9: Gyávaság, apátia, tanult tehetetlenség

„Úgy sem tehetek semmit.”, „A világ mindig is ilyen volt, és ilyen is lesz.” „Csepp a tengerben!”, „Egy fecske nem csinál nyarat.”, „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”… Ez viszont azzal jár sajnos: hogy „Gyáva népnek nincs hazája.” (No, ennyit a bölcs -> közmondásokról.)

No.10: Érzelmi intelligencia és kommunikáció

Ezek lennének a boldog és EGÉSZséges emberi kultúra alapjai. A szintjük mégis kritikán aluli. Ráadásul fejleszthetők volnának, és egy valódi oktatási rendszer ezekre fektetné a hangsúlyt. Az ember bőszen kutatja, és tömi a diákok fejébe a külső világot leíró információhegyeket, miközben alig törődik a belső (lelki) világával. Pedig ott volna igazán mit felfedeznie, és élnie a szabad akaratával, hogy megteremtse mindazt a csodát, amire képes.

 

No.+1: Tudatosság, szemléletváltás

Megoldásokat és új jövőt keresünk ugyanazon a tudati szinten, ahol megteremtettük a fenti problémákat, ahogy Einstein is mondta?!  Mégis minden politikus, és mi magunk is várjuk a csodát a szuperebbnél szuperebb új programoktól! Ahelyett hogy feltárnánk és orvosolnánk a valódi okokat.

Megoldás?

Ahogy a bevezetőben írtam, a változáshoz szükséges, de nem elégséges felismerni a problémákat. Meg kell találnunk a megoldás felé vezető uta(ka)t, és kitartóan araszolni rajta. Igen, már megint a Csiga :-).

Folytatása következik…

De addig se feledjük: 

A bátorság ellentéte nemcsak a gyávaság, hanem a komfortizmus is.
Még egy döglött hal is képes úszni az árral.

Hamarosan jön:
-> Képzeld el! Jövőmeditáció
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?
-> Egylépés - minden napra egy mese