2023. március 9.

Csontváz Asszony, avagy az „együtt megöregedni” adománya


„A legnagyobb jóakarattal elkezdett kapcsolat is elernyed és bizonytalanul himbálózik, sőt néha megrendül, amikor vége „az édes kedvesem” stádiumnak. Ábrándképek rajzolgatása helyett most kell szembenézni a nagy kihívással, most kell mozgósítani minden ügyességet és bölcsességet."
(Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok / Csontváz Asszony)


És még sok ilyen „elernyedés” vár egy párra, ahogy haladnak keresztül életük szakaszain, hullámhegyein és hullámvölgyein. És bármelyik elernyedés kiolthatja a hajdan lángoló, de később csak halványan parázsló szerelmet, ha a pár – vagy akár csak egyikük is – nem néz szembe a Csontváz Asszonnyal, és nem állja a tekintetét. Ijesztően hangzik, de nem az. Csontváz Asszony nem egy gonosz entitás, aki elragadja a szerelmeseket. Éppen ellenkezőleg: segíti őket a „csontról csontra kialakuló odaadó szerelem megtartásában” – ahogy a korábbi bejegyzésben idéztem egy másik gyönyörű gondolatot Clarissa Pinkola Estés könyvéből. Az Élet/Halál/Élet minden kapcsolat természetes ciklusa. Akik megértik ezt, jutalmul kapják azt a pótolhatatlan kincset, hogy a társukkal együtt öregedhetnek meg.

    Tavaly szeptemberben nagy családi találkozón voltam a bátyámmal és a gyerekeivel. Apai ágon egy olyan ritka adományt örököltünk, ami nem túl gyakori a mai világban, amikor még az atomnyi kis családok sokasága is szétesőfélben van: egy több száz tagból álló nemzetséget, akik számontartják egymást, és minden évben összegyűlnek egy nagy családi találkozóra. Abban a szülőfaluban, ahonnan az őseink származnak. Persze nem sereglik össze az egész nemzetség, de a „kemény” mag szinte minden évben eljön, és mindig jönnek újak is, akik egyszer csak hívást éreznek, hogy megismerjék a gyökereiket. Idén a bátyám szerelme és a gyerekek párjai is velünk tartottak. Csak én voltam egyedül. Óhatatlanul is szembesültem ezzel a letaglózó elhagyatottságérzéssel. Ekkor kezdtünk el beszélgetni a kapcsolatokról, válásról, kitartásról. És ekkor mondtam – elsősorban a gyerekeknek szánva a gondolatot –, hogy micsoda adomány, ha valaki együtt öregszik meg a párjával.

   Ma már ritkaság a tartós társkapcsolat. És sokszor még azok sincsenek tisztában azzal, hogy micsoda kincset őriznek, akik mégis kitartanak egy életen át. Mint annyi esetben, erre akkor ébred rá az ember, amikor elveszíti ezt a kincset. Amikor az embernek az ötödik X-be lépve kell újrakezdenie, szomorúan tapasztalja, hogy ez már korántsem olyan egyszerű, mint amikor fiatalabb korában hátrahagyott csapot-papot, és fejest ugrott az ismeretlenbe – mert úgy érezte, a kapcsolattól nem kapja meg azt, amit remélt tőle. Majd megkapja a következőtől. Vagy a rákövetkezőtől. Ezt az illúziót kergetik nők-férfiak, szinte mindnyájunkkal megesik ez. Sajnos nem egyszer, nem kétszer. Néha egy életen át csak menekülünk a saját árnyékunk elől. Így tanít az élet. Egy életen át menekülni?! Sajnos a mai korszellem meg is adja ehhez a felmentést, sőt bátorítást. „Találd meg önmagad!” „Legyél előbb te boldog és egész ember!” Igen-igen, ez önmagában igaz is! De ez is egy olyan spirituális tanítás, amit sokan félreértelmeznek, és önigazolásnak használják arra, hogy újra és újra elodázzák a sokszor fájó leckéiket, amikkel az aktuális kapcsolatuk szembesíti őket. Annyival könnyebb továbblépni. Mert „a Csontváz Asszonnyal való első találkozás a legtöbb embert arra készteti, hogy rohanjon, amilyen sebesen és amilyen messzire csak tud. De még a futás is a folyamat része. Emberi dolog így tenni, de ez nem tarthat sokáig, és semmiképpen sem szól örökre” – olvashatjuk a Farkasokkal futó asszonyokban.

    Nem mondom, hogy egy kapcsolatnak nem kell véget vetni, ha a két ember már nem szereti egymást, vagy ha annyira különböznek, hogy mindkét fél számára jelentős önfeladással jár az együttélés. De minden egyéb esetben érdemes – sőt életbevágó lenne – szembenézni Csontváz Asszonnyal. Aki ezt túl sokáig odázza, így járhat: Vége a fiatalságának, és ahogy írtam, már nem olyan könnyű az újrakezdés. Minden életkorban lehetséges természetesen, de 50 felett az ember tükörbe néz, és szembesül azokkal a nyomokkal, amiket az élet hagyott rajta. Reggel felébred, és már nem pattan ki olyan fürgén és rugalmasan az ágyból. Ha elkapja egy betegség, már nem hordja ki talpon, hanem mit nem adna egy forró teáért, amit a párja az ágyba hoz neki, vagy azért, hogy lemenjen a boltba bevásárolni.

    Az öregedés mégis az élet rendje. És egy pár ezért (is) köteleződik el egymás iránt, hogy akkor is számíthassanak egymásra, amikor elérik ezt az életszakaszt. Ha két ember együtt érlelődik, idősödik, kevésbé veszi észre, éli meg nehezen ezeket a változásokat. Együtt simulnak bele az időbe, fokozatosan alkalmazkodnak a saját és a társuk változásaihoz. Miközben már ismerik a saját és a másik testének-lelkének minden szeplőjét és örökérvényű makulátlanságát, és már kitalálják egymás gondolatait. Történelmük lesz, amit mesélhetnek a gyermekeiknek, unokáiknak. Ha néha csikorog is, mert már nem olyan olajozotton forog, vagy kisebb-nagyobb kavicsok kerülnek a gépezetbe, mégis úgy működnek már, mint az egymást hajtó fogaskerekek az óraszerkezetben. Külön-külön is forognak, mégis együtt hajtják az egészet. Mindkettejükre szükség van. Ez nem tévesztendő össze azzal, hogy önmagukban nem állnának meg a lábukon. A spirituális írások ezt kifogásolják, és végül is joggal. Mindkét fogaskerék önállóan is működőképes kell legyen, de az egész szerkezetet együtt sokkal könnyebben hajtják. Ez egyfajta szövetség, akárcsak a sejtek a testünkben. Szimbiózisra lépnek, hogy egy magasabbrendű életformát és tudatosságot hozzanak létre. Egyetlen sejt erre önmagában nem képes, bármilyen tökéletes („önmegvalósított”) is önmagában.  
    És most olyan időket élünk, amikor erre a sejtszövetségre mindennél nagyobb szükségünk van. Párokra, családokra, nemzetségekre, ahogy írtam, de mindenképpen összetartó közösségekre (akkor is, ha nem is hagyományos családok alkotják). Sejtekre, akik összeadják a tudásukat, erőforrásaikat. A jelenlegi globális válság, háttérhatalmi játszmák ezeket a szövetségeket rombolják, mert az atomizált, szeparált egyének sérülékenyek és gyengék.
    Olyan időket élünk, amikor mindennél jobban vigyáznunk kell a szövetségeinkre. Vigyáznunk kell azokra, akikkel megszelídítettük egymást. Mint a Kis Herceg és a róka. Mert onnantól már felelőséggel tartozunk egymásért.

     Nem győzöm újra és újra leírni, hogy az elménk ott csap be, ahol akar. Minden spirituális írás tartalmaz bölcsességeket, de vissza is lehet velük élni, ha valaki a teljes szövegkörnyezetből kiragadva, ráadásul általánosítva és nem az egyedi esetet értékelve mindentudó igazságoknak használja ezeket. Olyanok, mint a közmondások. Nem lehet egy kaptafára szajkózni őket. Néha éppen ez ellenkezője a járandó út, mint amire igazolásként használjuk egyiket vagy másikat. Az összkép és a részletek együtt igazítanak el.

    Ha valaki azt szeretné igazolni, hogy jól tette, hogy kiugrott egy kapcsolatból, akkor ezeket az írásokat fogja „bevonzani”, ezekre áll rá a figyelme. A hit előzi meg a tapasztalatot, és nem fordítva. A tapasztalat viszont megerősíti a hitet. Így kötelezzük el magunkat nem túl bölcs döntéseink mellett, és keressük rá a megerősítést, hogy így kellett tennünk (ez volt megírva stb. stb.) Kialakulnak a meggyőződések és így tovább… De ez már messzire vezet. Ha valaki azokat az írásokkal nyugtatja magát, amelyek azt magyarázzák, hogy mikor kell a kapcsolatoknak véget érniük, lehet hogy éppen a felelősségét hárítja, hogy kiugrott, elmenekült az egyébként szeretetteli (tehát nem kihűlt, nem közönyös), csak problémás, sérült kapcsolatból, mert nem tudta a párjával együtt megoldani éppen azokat az életfeladatokat, amikért összejöttek. Pont az elmenekülés jelenti azt, hogy elodázta a leckét, és viszi tovább a következő kapcsolatba. Egy új szerelem mindig kapóra jön ehhez. 

    Egy tartós társkapcsolat messze nemcsak a szerelemről szól, hanem sok minden másról. Sőt. Hosszú távon már szinte semmi köze a szerelemhez. (Szerelem alatt ez esetben azt az erőteljes, ellenállhatatlan testi-lelki vonzerőt értem, azt a módosult tudatállapotot, ami a másikkal való egyesülést sürgeti, mindenáron. Nem a szeretetről, lelki összetartozásérzésről beszélek!). A szerelem csak a kezdeti löket, hogy a két ember összejöjjön fizikailag. Ez a vonzerő persze később is kell, anélkül „csak?” barátság szintjén marad egy kapcsolat, ha marad. (Hogy miért „csak”? Mert többek között pont a barátság hiánya okozza, hogy az „édes kedvesem” stádium után vége lesz.) A szerelem tehát a kezdeti löket, a folytatás azonban már „munka”: Kitartás és egy sor készség, ami a kapcsolat működtetéséhez kell. A lángolás elmúltával sokkal fontosabb, hogy a többi síkon összeillik-e a két ember: intellektuálisan, lelkileg, szellemileg. Hogy tudnak-e együtt álmodni, közös dolgokat teremteni, és a hétköznapokban is megértik-e egymást, jól kijönnek (hasonló érdeklődés stb.). Hogy tudnak-e lemondani a másikért, a közösért, hogy hoznak-e áldozatokat, kötnek-e jó értelemben vett kompromisszumokat. És természetesen a „szeretet tevékenységét, amiben helytállunk”, ahogy azt Erich Fromm olyan szépen megfogalmazta (-> A szabad akaratról, szerelemről és más drogokról). Ha ezek nem működnek, a szerelem végleg meghal.

 „Minden nőben és minden férfiban van olyan rész, ami nem akarja tudomásul venni, hogy a szerelemben a Halálnak is ott a helye… Úgy teszünk, mintha a virágzásunknak és a lázban égésünknek soha vége nem szakadna. Pszichikai értelemben azonban a szerelemben minden, de minden darabokra esik. Az ego ezt nem akarja. Mégis így kell ennek lennie, a mély és zabolátlan természetű személy pedig tagadhatatlanul ebbe az irányba vonzódik. Mi az, ami meghal? Meghal az illúzió, meghalnak a várakozások, meghal a mindent, a csakis a szépet birtokolni akaró vágy. Mindez meghal. Mivel a szerelem mindig a Halál természetébe való alászállást jelenti, láthatjuk, miért kíván ez az odaadás olyan hatalmas önerőt és lélekteliséget…
    Ha a szerelmesek képesek elviselni az Élet/Halál/Élet természetét, ha meg tudják érteni folyamat mivoltát, hogy nem más, mint két nappal között az éjszaka, ha meglátják, hogy ez az az erő, ami életre szóló szeretetet hoz létre. Akkor együtt erőssé válnak, mindketten mélyebben megértik azt a két világot, amelyben élnek; a mindennapi világot és a szellem világát.” (Farkasokkal futó asszonyok)

    Ez a „hatalmas önerő és lélekteliség”, aszeretet tudatos tevékenysége” az az odaadás, amire képesek, és ami megadatik azoknak, akik együtt öregszenek meg. Együtt és harmóniában! (Harmóniában! Mert anyáink, nagyanyáink… korában a boldogtalanság nem volt elegendő indok a válásra. Egyszerűen végigcsinálták, mert így kellett, és kész. Nem mondom, hogy az jobb volt, de ez a másik véglet sem.) Akik a virágzást megélve együtt továbblépnek a közös termés/teremtés szintjére, és idővel elfogadják az elmúlást is (legalábbis ebben a fizikai testben, amit pár évre kölcsönkaptak a természettől), akik együtt élik át az Élet/Halál/Élet ciklusait, olyan jutalomban részesülnek, amit nem kapnak meg azok, akik csak(!) a saját tökéletességükre (önmegvalósításukra) törekszenek. Még akkor sem, ha az egyéni fejlődés és tudatosodás valóban alapvető, és folyamatos munka. Mert illúziót kerget az, aki azt hiszi, hogy valaha is eléri azt a tudatossági szintet, amire vágyik, és amit a hamis spiriguruk, önjelölt próféták ígérnek nekik (sokszor igencsak borsos összegért, lásd „spiribiznisz”). És mert az alapkészségek elsajátításán túl, kapcsolati készségeket tanulni és gyakorolni csak kapcsolatban lehet. Ahogy autót vezetni is csak úgy, ha beülünk az autóba, és hajtunk-haladunk előre.

 
„Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Azt jelenti, hogy kilépünk a képzelgés világából abba a világba, 
ahol lehetőséget kapunk a szemtől szembe, csontról csontra kialakuló odaadó szerelem megtartására.
Szeretni azt jelenti, hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk az kiáltja: Fuss!”

Ez az igazi szerelem. Ha van „életem szerelme”, „nekem rendelt lelkitársam”, akkor az az ember lesz az, akivel együtt tudok maradni jóban-rosszban, akivel együtt öregszünk majd meg.