„Lassan járj, tovább érsz!”
Nos, hol is kezdődött? Talán az oviban: a csiga volt a
jelem. És valóban – sosem voltam túl gyors. Azért kifejezetten lassú sem, pláne
hogy az élet – ahogy „civilizált” világunkban mindenkit – engem is rákényszerített
a gyorsabb iramra. De amikor csak tehetem, visszalassulok a magam kényelmesebb,
szemlélődő tempójára. A lassan járj, tovább érsz mottó igazán jellemző rám.
Messzire jutottam, pontosabban hosszú utat jártam be a csigás kislánytól a kőműves
diplomáig. Mi tagadás, az életem nem
nélkülözi a szokatlan fordulatokat és a megszokottól eltérő („ufó”)
életfelfogást és pályaválasztást. Több mint egy évtizedet dolgoztam a
Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében, mint pszichiáter szakorvos,
kutató, oktató és tréner. Ezután úgy éreztem, hogy váltanom kell, és meg sem
álltam a kaliforniai sivatagig, ahol szupervályog-építő tanonc, majd tanár lettem.
Jelenleg a (környezet)tudatos életmód és a permakultúra, ezen belül is elsősorban
az organikus, gyógyító ÉPítészet területén tevékenykedem.
Az „off grid” – „(ki)szolgáltatóktól” mentes és szabad –
életforma elhivatottja vagyok. Ennek szellemében elhatároztam, hogy kilépek a
mókuskerékből. Első körben az állásomat, végül a vállalkozásomat is feladtam,
és szabadúszóvá váltam. Párommal vettünk egy kis erdőszéli telket, és ott
próbáljuk megvetni a lábukat, és szerény lehetőségeikhez képest lépésről
lépésre kialakítani egy egészségesebb és változatosabb életformát, mint amit
addig éltünk. Mindketten úgy véljük, hogy „csak a döglött hal úszik az árral”.
Azt azonban a saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy az árral szemben úszni
igencsak emberpróbáló, és Morpheusnak bizony igaza volt: „Más dolog ismerni az
utat, és más járni rajta.” Óriási rögökbe botlunk az úton, időnként zsákutcákba
tévedünk vagy elbukunk, majd feltápászkodunk, és újra nekirugaszkodunk. Kapunk
hideget-meleget, de nem adjuk fel, mert hajt a vágy egy olyan jövő felé, amely
egyelőre még csak utópia, azaz „seholhely”. Egyszer azonban valóság lesz: olyan
„jóhely”, mint a Falu. Az Angyalhegy regénysorozat ugyanis ennek a vágyálomnak,
utópiának a forgatókönyve.
Az írás gyermekkorom óta „kísért”. A szenvedély vicces
szösszenetekkel indult iskolai programokra, majd naplóírással és
hosszabb-rövidebb „irományokkal” folytatódott azokról a kérdésekről, amelyek
foglalkoztattak, illetve életem meghatározó eseményeiről. Igaz, öngyógyító
írásaim egy része egyelőre az „asztalfiókban” vár jobb sorára. Azután jött a szakma,
ami évekre meghatározta a témát, szakcikkek és könyvfejezetek sorozatával,
illetve két önállóan szerkesztett könyvvel, melyet egy saját, párkapcsolatokról
szóló, önsegítő könyv koronázott meg „Pártalálás” címmel. A váltást követően új
szakmám, a szupervályog-építés is bőven adott és ad lehetőséget az írásra:
ismeretterjesztő és szakkönyvek, pályázatok, honlap és blog…
De mégiscsak a regény az igazi! És amikor végre félretettem
a kétségeimet és a kifogásaimat, és teremtettem magamnak időt is az írásra,
első körben „papírra vetettem” „Kacskaringós” utam történetét a katedrától a -> SzuperMA Műhelyig… ->
