A szerző és…


„Lassan járj, tovább érsz!”

Nos, hol is kezdődött? Talán az oviban: a csiga volt a jelem. És valóban – sosem voltam túl gyors. Azért kifejezetten lassú sem, pláne hogy az élet – ahogy „civilizált” világunkban mindenkit – engem is rákényszerített a gyorsabb iramra. De amikor csak tehetem, visszalassulok a magam kényelmesebb, szemlélődő tempójára. A lassan járj, tovább érsz mottó igazán jellemző rám. Messzire jutottam, pontosabban hosszú utat jártam be a csigás kislánytól a kőműves diplomáig.  Mi tagadás, az életem nem nélkülözi a szokatlan fordulatokat és a megszokottól eltérő („ufó”) életfelfogást és pályaválasztást. Több mint egy évtizedet dolgoztam a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében, mint pszichiáter szakorvos, kutató, oktató és tréner. Ezután úgy éreztem, hogy váltanom kell, és meg sem álltam a kaliforniai sivatagig, ahol szupervályog-építő tanonc, majd tanár lettem. Jelenleg a (környezet)tudatos életmód és a permakultúra, ezen belül is elsősorban az organikus, gyógyító ÉPítészet területén tevékenykedem.

Az „off grid” – „(ki)szolgáltatóktól” mentes és szabad – életforma elhivatottja vagyok. Ennek szellemében elhatároztam, hogy kilépek a mókuskerékből. Első körben az állásomat, végül a vállalkozásomat is feladtam, és szabadúszóvá váltam. Párommal vettünk egy kis erdőszéli telket, és ott próbáljuk megvetni a lábukat, és szerény lehetőségeikhez képest lépésről lépésre kialakítani egy egészségesebb és változatosabb életformát, mint amit addig éltünk. Mindketten úgy véljük, hogy „csak a döglött hal úszik az árral”. Azt azonban a saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy az árral szemben úszni igencsak emberpróbáló, és Morpheusnak bizony igaza volt: „Más dolog ismerni az utat, és más járni rajta.” Óriási rögökbe botlunk az úton, időnként zsákutcákba tévedünk vagy elbukunk, majd feltápászkodunk, és újra nekirugaszkodunk. Kapunk hideget-meleget, de nem adjuk fel, mert hajt a vágy egy olyan jövő felé, amely egyelőre még csak utópia, azaz „seholhely”. Egyszer azonban valóság lesz: olyan „jóhely”, mint a Falu. Az Angyalhegy regénysorozat ugyanis ennek a vágyálomnak, utópiának a forgatókönyve.

Az írás gyermekkorom óta „kísért”. A szenvedély vicces szösszenetekkel indult iskolai programokra, majd naplóírással és hosszabb-rövidebb „irományokkal” folytatódott azokról a kérdésekről, amelyek foglalkoztattak, illetve életem meghatározó eseményeiről. Igaz, öngyógyító írásaim egy része egyelőre az „asztalfiókban” vár jobb sorára. Azután jött a szakma, ami évekre meghatározta a témát, szakcikkek és könyvfejezetek sorozatával, illetve két önállóan szerkesztett könyvvel, melyet egy saját, párkapcsolatokról szóló, önsegítő könyv koronázott meg „Pártalálás” címmel. A váltást követően új szakmám, a szupervályog-építés is bőven adott és ad lehetőséget az írásra: ismeretterjesztő és szakkönyvek, pályázatok, honlap és blog…

De mégiscsak a regény az igazi! És amikor végre félretettem a kétségeimet és a kifogásaimat, és teremtettem magamnak időt is az írásra, első körben „papírra vetettem” „Kacskaringós” utam történetét a katedrától a -> SzuperMA Műhelyig… ->