A szabad akaratról, szerelemről és más drogokról

„A szeretet tevékenység; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.”
(Erich Fromm) 

Az érzelmek nem csak úgy megtörténnek velünk. Nem igaz, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy nincsen hatalmunk felettük. Így van ez a szerelemmel is.

Velem is megesett pár éve, hogy jött egy hirtelen kísértés. Nehéz időszak volt, és a párkapcsolatom sosem volt éppenséggel zökkenőmentes. És amikor az ember már régóta nem érezte a szerelemhormonok tobzódását a testében, könnyen elcsábul. Szerelembe estem hát én is. Lényegében az első emberbe, aki nemcsak flörtölt velem, hanem konkrétan megkörnyékezett, és aki nekem is tetszett. Megkaptam a nagy leckét. És döntöttem.

Most is emlékszem rá (még a napra és a helyre is), ahogy beleengedtem magamat az érzésbe: Mint amikor meztelenül belemerülsz egy kellemesen simogató, forró fürdőbe. Egyszerre ellazító és kéjesen izgató. Lehunyod a szemedet, és élvezed. Vagy az a mámorító érzés, amikor az alvás önkívületéből felébredsz arra, hogy szerelmes vagy! Igggeeeen! Szerelmes! Hogy van valaki, akire vágyhatsz, akit körülölelhetsz a gondolataiddal. És nincsen kellemesebben sürgető várakozás, mint amikor számolod az órákat, hogy fizikai valójában is megölelhesd.

Húsz évvel ezelőtt talán végleg alámerültem volna ebbe a fürdőbe. De ez esetben – tapasztaltabban és reményeim szerint bölcsebben – megálltam egy pillanatra. Mert bekapcsolt a piros lámpa: nem adott zöld utat! Mindketten párkapcsolatban, családban éltünk. Két/több másik ember életét borítottuk volna fel fenekestűl. Vagy ezt nem akarván, ment volna a bujkálás, hazudozás. Nem mondom, hogy nincsen olyan helyzet, amikor megéri borítani. De előtte érdemes számot vetni azzal, hogy mi lesz majd egy-két év múlva. Ez az a fejezet, amiről sosem szólnak a romantikus filmek. Azok happy enddel végződnek: a szerelmesek boldogan omlanak egymás karjaiba.

Csakhogy a szerelemhormonok (és valóban vannak ilyenek, ez ma már biológiai tény) hatása mindig alábbhagy, majd megszűnik. Ahogy Dr. Bruce H. Lipton is érthetően elmagyarázza Szeretetteljes kapcsolatok című könyvében (az eredeti címe egyébként sokkal találóbb: A nászúthatás): a szerelem egy olyan biológiai állapot, ami felfokozottsággal jár. Hosszú távon tarthatatlan állapot, nem bírná ki a szervezet. Akárcsak a drogokat. És ami a mézeshetek után jön, az lesz az igazi próbája a kapcsolatnak. Akkor dől el, hogy az a két ember valóban összeillik-e, hogy a testi vonzódáson túl (mert persze az is kell) megvan-e közöttük a tartós párkapcsolathoz szükséges intellektuális, lelki és szellemi többlet.

Az én piros lámpám ez esetben azt is jelezte a számomra, hogy még ha bevállaljuk is, hogy egy sor más embernek fájdalmat okozunk (mert hátha minden érintett jól jár hosszú távon, ami mindig jó ürügy, hogy elhallgattassuk a lelkiismeretünket), nem érné meg, mert nem illünk össze. Ez az ember egyszerűen nem az én emberem. És én sem vagyok számára az igazi. Az ő igazija otthon várja. És az enyém is velem él sok-sok éve. Mert ha nem is minden téren, nem is mindig boldog harmóniában, de működünk. Mert „nemcsak beleestünk, de helyt is állunk benne”: jóban, rosszban.

És döntöttem. Egészen egyszerűen időben leállítottam a folyamatot, még mielőtt a szerelemhormonok elárasztották volna a testemet, és (menthetetlenül? végül is mindig dönthetek másként, legfeljebb még nehezebben) elborította volna az elmémet a rózsaszín köd, ami szerelmem átlagos (többnyire még annál is rosszabb, és csak ritkábban átlagon felüli) tárgyát isteni ajándéknak, életem szerelmének és párjának láttatja, amiért érdemes mindent (és mindenkit) felrúgni. Nem mondom, hogy lelkesen fejeztem be a pillanatnyi élvezkedést, de kiszálltam a kellemes fürdőből, megtörölköztem, felöltöztem, és folytattam az életemet. Egyszóval kiszerettem belőle. (Még mielőtt mélyebben belemásztam volna, azaz nem lettem még csak a szeretője sem.) Másnap már nem ébredtem úgy, hogy szerelmes vagyok. De szeretet volt bennem. Iránta is, az ő társa és a saját párom iránt is. És nem mellesleg magam iránt. Utóbbi talán furának tűnhet, de végül is egy komoly próbát álltam ki. Pedig akkor még nem is ismertem Clarissa Pinkola Estés méltán híres könyvét, a Farkasokkal futó asszonyokat, és abban is a Csontváz Asszony gyönyörű történetét:

„Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Azt jelenti, hogy kilépünk a képzelgés világából abba a világba,

ahol lehetőséget kapunk a szemtől szembe, csontról csontra kialakuló odaadó szerelem megtartására.

Szeretni azt jelenti, hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk az kiáltja: Fuss!”

Kiálltam a próbát, mert mindnyájunkat jobban tiszteltem és szerettem annál, hogy engedjek a kísértésnek.

Ez a szerelem két napig tartott. Azóta is barátságban vagyunk. Ő férfi lévén időről időre próbálkozott még, de ekkor már könnyen (de nem bántóan!) elutasítottam. Újra és újra. Határozottan és egyértelműen. Nem kiskapukat hagyva, hogy feleslegesen reménykedjen. Nem, és kész.

Két napig tartott, és nem azért, mert ennyire semmi volt. Lehetett volna nagy szenvedély, aztán utánunk az özönvíz…

Bizonyára vannak magasabb rendezőelvek ebben a csodás univerzumban, amelyek hatással vannak a sorsunkra. De a másik oldalon ott vagyunk mi, tudattal és szabad akarattal rendelkező emberek. Nem tehetetlen bábok vagyunk, akiket az a felsőbb hatalom mozgat, még ha valóban mozgat is.

(Amúgy ha Isten helyében lennék, talán éppen erre lennék kíváncsi, hogy mennyire bölcs, emberi/emberséges és becsületes döntéseket hoznak a teremtményeim egyedi szinten, amikor nehéz kihívások elé állítom őket. Talán erről is szól most ez a korszakváltós nehéz időszak: megmérettetés, hogy ki bukik el, és ki marad talpon, mint ember. Hogy ki „veszi fel a sátán bélyegét”, bármilyen csábítás képében is jelentkezik: hamis vak-cinákéban stb. De ez messzire vezet…)

Szóval itt vagyunk mi egyének, és vannak döntéseink, amiknek következményei vannak. Bármit/bárkit is vet elénk a sors, mindig dönthetünk így, vagy úgy. A mi felelősségünk, hogy a döntéseinkkel mit okozunk másoknak. Senki másé. Hogy ikerláng szerelem vagy horoszkóp? Hogy meg volt írva a csillagokban, hogy ez és ez meg kell(ett) történjen velem? Lehet. De még akkor is dönthetek másként. Lehet, hogy vért fogok izzadni, mert ellen megyek a sorsomnak. De talán pont ez benne a lényeg. Az egész egy nagy játék, amiben összefonódik – birokra kel vagy éppen békésen együtt játszik – sors és szabad akarat. És a Nagy Játékmester valahol nagyot kacag: „Milyen makacs is ez az én apró teremtményem! Milyen keményen ellenáll a számára kiszabott forgatókönyvemnek. Ez igen. Figyelemreméltó.” Biztos, hogy azt díjazza, ha belesimulunk a szerepünkbe? Ki tudja, mire adja a jó pontokat: Ha fejet hajtunk, vagy küzdünk ár ellenében is?

Voltak szentek, bölcsek vagy egyszerű emberek, akik látták, értették a lényeget. Asissi Szent Ferenc például (akit már idéztem korábban is a Tenni vagy nem tenni…?! blogbejegyzésben).

Vagy a bejegyzés elején idézett Erich Fromm. Az ő mondását is annyira lényeglátónak tartom, hogy nem győzöm ismételni (lásd például Ha a nő/férfi igazán szeret c. írásban). Vagy Lao-ce, akihez kötik az alábbi mondatot: „Csak a döglött hal úszik az árral.”

A szerelem más! – tiltakoznak sokan. Nem, nem más. Tudom, a legcsodásabb érzés a világon, de nem véletlenül a sok mondás, ami óva is int: „öl, butít és nyomorba dönt”, „sötét verem”… Nem véletlenül hasonlítják drogokhoz, mert valóban úgy működik, bármennyire is illúzióromboló ez a hasonlat. A jó hír az, hogy a kemény drogoktól eltérően, nem kell lemondanunk róla. Ha a vágy mellett a józan eszünk is igent mond, és a körülményeink is úgy alakulnak, hogy szabadok vagyunk, és másoknak nem kell fájdalmat okoznunk, akkor zöld a lámpa! Hajrá! Élvezzük ezt a páratlan csodát!

Még jobb hír, hogy még akkor sem kell lemondanunk a szerelemről, ha tartós kapcsolatban szeretnénk megőrizni a lángot. Sőt! Ha ez sikerül, akkor nemcsak a csodás érzést élhetjük át újra és újra (persze nem állandóan, hiszen az ugyanolyan természetellenes lenne, mint teljesen szerelem nélkül élni!), de az igazi és tartós társkapcsolat olyan többletjutalommal jár, amit csak az tapasztal meg, aki megteremti.

De erről majd legközelebb. Lásd Bruce Lipton fent említett könyvében, illetve többek között a készülő Együtt megöregedni… blogbejegyzésben.

Az elkóborolt macskákról, a lélek sebeiről és az elengedésről (No.2.)

„Az az igazság, hogyha mindent meg tudnánk érteni, mindent meg tudnánk bocsátani.

A legtöbb ember azonban csak hosszú alkímiai fürdő után jut el ide.”

Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Bár csak ma (09.20-án) osztottam meg, de ez az írás 2022.08.28-án született. Ez azért fontos, mert azóta sok minden történt. Haladtam a lélekgyógyító folyamattal, és a munkám gyümölcse nem maradt el. „A változás változást hoz, minden téren” – írta egy kedves barátnőm… De erről majd legközelebb. 

Előzmények a teljesség igénye nélkül:

CsigaBlog 2022.04.06: Istenem, Te tudod! – A macskákról és az elengedésről

CsigaBlog 2022.03.19: Hogyan legyél ultraspirituális (a la JP Sears)

CsigaBlog 2020.07.10: Tenni vagy nem tenni…?!

Bevezető

Régen írtam blogot. Ami nem azt jelenti, hogy tétlenkednék a háttérben. Sőt! Nagyon komoly és életbevágó öngyógyító folyamatom megyek keresztül, aminek a tanulságait – jó szokásomhoz híven :-) – beépítem majd valamelyik számomra és mások számára is hasznos célomba, hogy egy nagyobb körnek is segítséget nyújthassak. Így születik egy új blog, könyv, tréning... Szóval látszólag csend van, szorgoskodom a színfalak mögött, majd egyszer csak – bumm! – kiugrasztom a nyulat a bokorból. Vagy inkább a macskát? De addig is, amíg a macska-nyúl készülődik, megosztok egy-egy gondolatot, mert írás nélkül nem élet az élet.

Most egy olyan téma sarkallt újra írásra, amit már többször elővettem én is, és ami az egyik legkeményebb lecke az életünkben: A szakítás/elhagyás, elengedés, megbocsátás témája. De lássuk előbb az újabb anekdotát a kóbor macská(k)ról.

Anekdota az elkóborolt macskákról, avagy egy újabb (szimbolikus) pofon

Azt mondta egy ismerősöm pár hete, hogy ez a veszteségek éve. Hát ezzel sajnos nagyon egyet tudok érteni. És az év fele még hátravan! No de ne fessük az ördögöt a falra. Különben is, az érem másik oldala mindig a nyerésről szól. Ha másról nem is, a tapasztalatnyerésről. De én azt is látom, hogy hosszú távon a „dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra!”. Ez a mantra az egyik kapaszkodóm nehéz időkben. Most azonban a „nyereség” rész még rejtőzködik, a veszteségek viharfelhői eltakarják a napot: Az elmúlt hónapokban ugyanis gyors egymásutánban veszítettem el a páromat, akivel azt hittem, együtt fogunk megöregedni, az édesanyámat, és az összes, igen! az összes macskámat. Utóbbi talán el is törpülne az előbbiek mellett, ha nem lenne egy éppen egyedül élő ember számára annyira fontos társ egy cica vagy egy kutya. Mert hiába a sok-sok segítő kezet nyújtó barát, most csak ők voltak velem, ők voltak a vigaszaim az átsírt esténken és a főbe kólintó reggeleken, amikor a jótékony feledést hozó álomból az embernek szinte kipattan a szeme a rideg valóságra. Amikor már nyúlna a keze, de a társának, aki annyi éven át ott feküdt mellette (és akivel még ha nem is mindig rózsásan, de tizennégy évig együtt volt jóban-rosszban), most egyik pillanatról a másikra hűlt helye. Istenem, ezek a reggelek (voltak) a legrosszabbak…!

Egy hosszú évek óta beteg, idős szülő halála fájó, de természetes esemény. Egy (élet)társ váratlan és villámcsapásszerűen hirtelen és kíméletlen kiszakadása az életedből felfoghatatlan, sokkoló trauma. Nem érted, hogyan tehette, hogy úgy elhagyott, hogy hátra sem nézett. Nem értesz semmit, csak megszakad a szíved…

Közben pedig a „nemzetközi helyzet fokozódik”, így nem volt más hátra, mint hogy ezerrel nekiugorjak az öngyógyításnak, a többszörös gyász feldolgozásának. Dolgoztam tehát minden erőmmel és minden segítséget megragadva (amiből hála az égnek, nagyon-nagyon sok érkezett), hogy begyógyítsam összetört szívemet. (Mert összetört. Éppen ma volt egy ilyen halálfélelmet okozó álmom, amiben leállt a szívem.) Egy elképesztően intenzív és kemény, mégis hihetetlen és csodaszámba menő történésekkel tarkított folyamaton megyek keresztül (ami maga is megérne egy regényt), sűrű hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel. És ami a legnehezebb az egészben, hogy amikor az ember már azt hiszi, hogy kicsit jobban van, hogy túl van a nehezén, akkor kapja az újabb pofonokat.

Ez történt június végén, amikor elveszett a két megmaradt kandúrcicám is. (Kezdődött a Macskaveszteség a párommal. Nem sokkal ezután, tavasz elején a nőstény cicánk is eltűnt a telekről: A legkedvesebb, legragaszkodóbb anyacica, aki tíz évig volt hűséges társunk. Pintyőke, a fekete(!) macska. Mintha csak megérezte volna, hogy az a két ember, akihez tartozott, már nem tartozik össze többé. Nem volt maradása…) És nyár közepén ugyanitt kóborolt el a két kandúr. Sokáig vártam őket haza. Végül is szoktak csavarogni! Ilyenek a macskák. Aztán elunván a passzív várakozást, írtam a falu Facebook csoportjába. És azonnal lett eredmény. Mindkét kandúrt látták a faluban! Az egyikről kaptam is fotót, videót, egy hónapja szegődött egy házhoz. Ő az! Minden stimmel. Az időpont, a színe, a félősen kedves természete. Pattantam is a buszra másnap, hogy érte menjek. Nem részletezem, hogy milyen kalandosan sikerült őt befogni (ráment másfél napom, több órányi buszozással, több km-nyi gyaloglással, kánikulában, illetve éjszaka a koromsötét szőlőhegyen), és végül a hosszú buszozás után végre hazaértem vele. Igaz, kissé elbizonytalanodtam, amikor először megláttam a macskahordozóban (nem voltam ott, amikor sikerült végre előcsalogatni és „bedobozolni”), mert nem látszott jól: egyszínű vörös, semmi jellegzetességet nem mutató cica, akit ráadásul olyan régen láttam. De én annyira akartam hinni, hogy ő az! Már elképzeltem, beleéltem magam, hogy aznap este, annyi hónap után végre boldogan fogok elaludni, mert ő odabújik hozzám azzal a sajátos, „nem simán odafekszik melléd, hanem rád zúdul” módján… Istenem, de jó lesz!
Otthon végre eljött a nagy pillanat a fürdőszobában, amikor magamhoz ölelhetem. Kieresztettem a hordozóból a zuhanyozóba, hogy mindjárt meg is fürdetem, mert szegényke a hosszú út alatt bekakilt. És abban a pillanatban jött a hidegzuhany. Nem ő az! Olyan csalódott voltam, hogy zokogni kezdtem:

„Lehozhatom én a csillagokat is az égről, már soha nem fog hozzám bújni az én elkóborolt macskám.
Ez az új is kedves cica, és biztosan szeretni fogom, de ő nem ugyanaz!”

De mit tehetnék most már? Potyogó könnyekkel megfürdettem, megtisztogattam, megszárítgattam, megetettem, adtam neki féreghajtót… Ő meg hagyta magát zokszó nélkül, megadóan, mint akinek már minden mindegy. Majd útjára bocsátottam a lakásban, hadd ismerkedjen az új otthonával. De ő csak bekucorodott az ágy alá a sarokba, és ott gubbasztott.
Én meg ott álltam újra és újra elsírva magam, az ágyam alatt egy idegen, ismeretlen kandúrral, akivel – nincs mese! – most már kénytelenek leszünk megszelídíteni egymást. Mert ő gazdátlan, én meg macskátlan, és „összehozta ezt a véletlen”, ahogy Udvaros Dorottya énekli Dés László dalában. Szükségünk van egymásra.

Hát így lett egy új cicám…

„Újcica”

Hogy mi lesz a „régiekkel”? Már nem is töröm magam, hogy eltervezzem. Az életemnek ezt a részét legalábbis elengedtem. Mert mostanság semmi nem úgy történik, ahogyan azt szeretném. A sors (isten? univerzum?) kivette a kezemből az irányítást. (Ha ugyan eddig is benne volt…)

Mindenki pótolható, és senki sem

Látszólag mindenki pótolható, de mégsem. Nem darab-darab. Elveszített („elvetélt”) kapcsolatod – párod, gyermeked, barátod, kutyád-cicád… – helyébe általában jön másik. De ő soha nem lesz ugyanaz, mint akit elveszítettél. Egy új kapcsolattal az életed új irányt vesz, és biztosan szeretni fogod őt is. Sőt, ha megtanultad az előző kapcsolatod leckéit, amiket egymás számára feladott nektek az élet, és meg is gyászoltad őt annak rendje és módja szerint, akkor az életed remélhetőleg újra boldog (jó esetben még boldogabb is) lesz. Ha viszont ezt a fájdalmas gyászmunkát meg akarod spórolni, az később fogja megbosszulni magát. Ahogy Orvos-Tóth Noémi írja Örökölt sors című remek könyvében:

„A gyász megköveteli a maga idejét. Ha tagadjuk, vagy mielőbb szabadulni szeretnénk,
előbb vagy utóbb benyújtja a számlát.”

Aki egyik pillanatról a másikra odébbáll, kiiktat valakit az életéből/emlékezetéből, mert hajtja a félelem és/vagy a vágy (mindig ez a kettő, sosem más!), az nem is szerette azt az illetőt igazán. Vagy egyáltalán nem tud igazán szeretni. Vagy csak úgy tesz, mintha nem szeretne, mert valami eltörött belül és fáj, és a seb begyógyítása talán elsőre még fájóbb lenne (akárcsak egy egyre növekvő és feszítő tályog felnyitása), ezért inkább keres gyors enyhülést hozó balzsamot a sebre. Hiszen olyan könnyű új szeretőt találni! Olyan sok a kiéhezett test és lélek! A szerelem pedig lecsap. Hiszen végig lesben állt! És máris átérezzük a semmihez sem hasonlítható mámort: „Most aztán már tényleg-tényleg megtaláltam az igazit, minden vágyam teljesülni fog (végre)!” Illúzió! Tudom, ezért sokan megköveznek, és még véletlenül sem akarnék senkit megfosztani ettől a csodás élménytől (magamat sem!). Csak amikor mindent félresöpörve átadjuk magunkat neki, legyünk résen… De ez egy hosszú történet, most nem erről akarok írni. Annál ez a téma sokkal fontosabb, hogy itt pár mondatban elővarázsoljam a bölcsek kövét (ha van egyáltalán ilyen).  

A  szerelem-illúzió csábításában olyan sokan lépnek percek alatt tovább, hogy ki is hatódik már meg még egy ilyen történeten? Mennyi-mennyi sebet ejtünk egymáson éretlenségből, tudatlanságból, gyávaságból, kényelemből és szerencsére sokkal ritkábban valódi érzéketlenségből… azaz mindabból a gyarlóságból, aminek különösen kedvez ez a kor: a fogyasztói társadalom. Dobd ki a régit, ha már elromlott, minek is bíbelődni (tovább) a javításával, hiszen ott az új, azonnali örömet adó. Ott kelleti magát a kirakatban csábítóan, makulátlanul, csak a kezedet kell kinyújtanod érte. Új, karcmentes, minden gombnyomásra működik. Hogyan is lehetne ezt az újat a leharcolt, tönkrement „darabbal” egy mérlegre tenni, bármilyen strapabíró is volt egyébként a régi?! Az eldobott, hátrahagyott lomok-romok pedig csak gyűlnek. Vissza sem nézünk. Ne is lássuk. És az elhasznált tárgyak és életek lassan megtöltik a bolygót.

Mindenki pótolható, de senki sem. Mert a sebek ugyan idővel begyógyulnak, de a heg megmarad. Mindig érzékeny terület lesz. Időnként – bizonyos külső vagy belső ingerek hatására, legyen az a változó „időjárás” vagy egy emlék – sajogni kezd. Aztán elhalványul az emlék, az érzés, és az élet megint megy tovább. De sosem lesz az a hely a régi. Ahogy Clarissa Pinkola Estés írja a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében (nehéz, de kötelező olvasmány minden nőnek, aki teljes életet akar élni, sőt a férfiaknak is!): a heg vastag, szívós szövet. Erősebb, ellenállóbb, mint az eredeti bőr szövete. A heg egyfajta mementó, ami jelzi a külső-belső harcainkat, sebesüléseinket. Akinek nincsenek hegei, az nem is élt igazán.
Azon is morfondíroztam ezzel a sebhely párhuzammal kapcsolatban, hogy a heg egyfajta tökéletlenségében is tökéletes helyreállítási folyamat, a szervezet bámulatos öngyógyító munkájának az eredménye.
Tökéletlen, mert sosem lesz a sérült bőr olyan hibátlan és szép, mint az eredeti: olyan sima, bársonyos, rugalmas. Ilyen a szűz, érintetlen lélek is: hamvas, védtelen, sebezhető, naiv és tapasztalatlan, de egyben nyitott, bizalommal teli és kíváncsian hívogató is. Tapasztalni akar: Gyertek, érintsetek meg! És az élet megérinti: néha lágyan-simogatóan, néha durván, olykor brutálisan. Az élet kóstolgatja, próbára teszi. A bőr-lélek pedig sok mindent kibír. Néha múló kékfolt marad, néha olyan mély sebet ejtenek rajta, hogy vérzik, de idővel apránként az is beheged.
És a heg tökéletes is egyben: Mert az a sérült rész már védekezik: „Itt (ezen a területen) már óvatos vagyok, itt többé már nem engedem, hogy olyan könnyen megsértsetek. Itt már megerősítem a védelmi vonalamat. Ehhez már nem elég egy egyszerű függöny, könnyű ajtó. Ide keményfa ajtót, vasalatot teszek, sőt néha vastag falat emelek. Itt már nem fogsz egykönnyen behatolni…” (A fiatal, éretlen, gyermeki lélek nyitott, de még védtelen: ezért is olyan pusztítóak a korai traumák.) És a lélek néha meghal, ahogy a test sem bír el minden sérülést. Ami viszont jó hír, hogy még a halottnak látszó lélek is feltámasztható! Néha nem hisszük el, hogy képesek vagyunk rá, hogy megtörténhet, de igen! A lélek képes a látszólag halálos sérülésből is felgyógyulni. Ehhez azonban már valódi lélekerő, lélekjelenlét és kitartó (ön)gyógyító munka kell.

Vigyázz hát másokra! Ne okozz sebeket, pláne nem tapintat-lanul(!) és kéretlenül, mert nem mentesülsz a felelősség alól! Még akkor sem, ha szerinted jogos volt, amit tettél a másikkal, mert (szerinted!) „pofonokra” szorul. Ne játssz Istent! Nem a te dolgod a leckéztetés. Mert nem vagy azon a szinten, hogy eldöntsd, mi kell a másiknak, és mit bír el a lélek-bőre ott és akkor!
Ugyanakkor, ha igazán akarsz élni, akkor Te magad legyél sebezhető! (Ellentmondás? Csak látszólag.) Mert ha ez fájdalommal is jár (és minél sebezhetőbb vagy, annál inkább), hosszú távon megéri: Szeretsz, megélsz, élsz. Jutalmadként pedig üdvözlünk majd a Sebhelyesek Klánjában, ahogy Clarissa Pinkola Estés nevezi a sérült, de mindent kibíró, túlélő, erős asszonyok (és férfiak) csoportját.
E kettő kombinációja – hogy miközben másokra vigyázol, te beleengeded magad az életbe, még akkor is, ha veszélyeket hordoz – az a fajta bizalommal és nyitottsággal teli, együttérző jóság, jószándékúság, amire érdemes törekedni. Ami szerintem minden gyermekben veleszületetten megvan, és szomorú, hogy olyan világot élünk, ami arra tanítja őket, hogy erről igen hamar szokjanak le. Szinte mind leszokunk róla. Érdemes azonban újratanulni. Nem könnyű, de megéri. De erről majd máskor. Most végül is az elkóborolt macskákról és az elengedésről akartam írni.

Az elengedésről és a megbocsátásról – életszerűen

Több hónap telt el azóta, hogy először írtam az elkóborolt macskámról és az elengedésről. És ahogy akkor is sejtettem, a veszteséget és a gyógyulást valóban nem ússzuk meg olyan könnyen, ahogy szeretnénk. Azt is Clarissa Pinkola Estésnek köszönhetem, hogy végre egy valóban életszerű vezérvonalat kaptam ehhez a témához: az elengedéshez és a megbocsátáshoz. Mert a kettő természetesen szorosan összefügg. Ez a spirituális tanítások egyik központi témája, de én még nem találkoztam ilyen emberi és valóban életszerű megközelítéssel, mint Clarissa Pinkola Estésé. Amit erről sokan állítanak, az gyakran túlmisztifikált és/vagy álszent, vagy éppen leegyszerűsített, ezért életszerűtlen/életképtelen. Mert mint annyi más téren, itt is olyan sok a vadhajtás, a „megmondja a tutit, hogyan is kellene, de valójában a közelében sem jár a lényegnek” „tanításoknak” (CsigaBlog: Hogyan legyél ultraspirituális). Nem megyek itt bele a részletekbe, hogy mit ír Clarissa Estés erről, csak egy aspektusát emelném ki, ami egyébként szerintem érvényes szinte minden igazi belső változásra: Azt, hogy ritka kivételektől eltekintve a megbocsátás és az elengedés nem megy egy csapásra. Hogy ez is egy kitartó munka és folyamat eredménye, amiben lépésről-lépésre haladunk előre. Hogy korántsem mindig érünk a végére, és korántsem mindig sikerül olyan mértékben, ahogyan szeretnénk. De elkezdjük, csináljuk, haladunk. Ez a lényeg. Természetesen tudjuk segíteni a folyamatot. Sőt a tudatos „gyászmunka” nélkül talán soha el sem kezdjük a megbocsátás folyamatát. Legfeljebb úgy teszünk, mintha… aztán egyszer csak – sokszor évekkel később – a nyakunkba zúdul a csontváz a szekrényből. Sőt, számos esetben egész életünkben egy lépést sem teszünk a feldolgozás-megbocsátás-elengedés irányába, és a munkát valamelyik leszármazottunk kénytelen majd elvégezni, akire óhatatlanul is ráörökítjük a feldolgozatlan traumáinkat (lásd örökölt családi minták, traumák, családállítás…). Már csak ezért is fontos minél hamarabb elvégezni az elkerülhetetlen feladatot, hogy ne szenvedjen még több ártatlan ember a mi hibáinkból. Hiszen tudatlanságunkban, éretlenségünkben így is annyi sérülést okozunk egymásnak!

Mindennek rendelt ideje van – az Újmacska

„Ideje van a szakgatásnak, és ideje a megvarrásnak…” A sors jóvoltából hozzám került Újcicát (nevet majd csak akkor kap, amikor már megtaláltam az igazit, hozzá illőt) csak másnap tudtam előcsalogatni az ágy alól. Azóta félénken szelídítjük egymást. Nagyon boldog, bújik, ha megsimogatom, és én is nagyon boldog vagyok, ha dédelgethetem. De belül még szomorú vagyok. Mert nem akarok hazudni sem neki (még egy cicának sem!), sem önmagamnak. Érzem, hogy még nem tudom megadni neki azt az önfeledt szeretet, amit érdemelne. Mert túl korán jött, nem álltam még rá készen. Még nem nyitott a szívem (még nem dobog rendesen, ahogy az álmom is jelezte!), hogy őszintén és önbecsapásmentesen tudjak kapcsolódni, szeretni és szeretve lenni. Még gyászolok. Mert mindenki pótolható, de senki sem…

Nem vagyok egy „romantikus film fun”, de kevés embert ne ríkatna meg ez a jelenet, amikor a Titanicban Rose végül örökre elengedi Jack-et. Szóval fel kell tennem magamnak azt a kérdést: Hol is tartok én (őszintén!) az elengedés és megbocsátás folyamatában? Hányszor kell még erről írnom, hogy könnyebbedjek?

Gyakorlat: A Sebhelyesek Klánja – az Áldozati Palást

„… »Ó, a megbocsátás?«, mondhatná bárki. Pont az? De a szíve mélyén mindenki tudja, hogy egy nap elérkezik az is. Talán a halálos ágyig várta magára, de akkor is eljön. Gondoljuk csak meg: sok embernek azért jelent problémát a megbocsátás, mert arra tanították őket, hogy ez egy egyszeri cselekedet, amit egy ültő helyünkben hajtunk végre. Ez azonban nem így van. A megbocsátásnak sok rétege, sok szakasza van. Kultúránk a megbocsátást százszázalékos ajánlatnak tekinti. Mindent vagy semmit. Azt is halljuk, hogy azt jelenti, elnézőek vagyunk, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ez sem igaz.

Az a nő, aki 95 százalékig meg tud bocsátani valakinek vagy valaminek egy tragikus és romboló eseményért, az már-már boldoggá vagy szentté avatható. Ennél általánosabb, ha 75 százalékig megbocsát, s 25 százalékig azt érzi, hogy »nem tudom, képes leszek-e valaha is teljes egészében megbocsátani, s abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e.« De határozottan szép teljesítmény a 60 százalékos megbocsátás és az ezzel járó 40 százalékos »nem tudom, nem vagyok biztos benne, még gondolkodom rajta«. A megbocsátás 50 százalékos vagy ennél alacsonyabb szintje éppen zajló folyamatot jelenthet. Ha kevesebb 10 százaléknál? Vagy éppen most indult el valami, vagy nem is tesz rá az ember igazán kísérletet.
Mindenestre, ha kicsit tovább jutottunk a félútnál, akkor a többi már jön magától, általában apró részletekben. A megbocsátás fontos része, hogy elkezdjük és folytassuk. A befejezés egy életen át tarthat...”

Forrás: Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok / XII. fejezet / A terület kijelölése: a harag és a megbocsátás határai /  A régi harag bénító ereje / 395. o

Hogy milyen lépéseket ajánl és alkalmaz a pácienseinél Clarissa P. Estés és miből tudja az ember, hogy már megbocsátott? Erről majd legközelebb…

Addig is megosztanék egy általa javasolt módszert, ami segít, hogy feldolgozzuk az életünkben kapott lelki traumákat:

Fogsz/varrsz egy darab anyagot, egy afféle palástot, és elkezded ráírni (festeni, ölteni, rajzolni…) vagy rátűzni kis cédulákon mindazokat a sértéseket, megbélyegzéseket, traumákat, sebeket, amelyeket (egy életen át) elszenvedtél. Ezzel fejezed ki áldozati bárányként megélt élményeidet. Attól függően, hogy egy adott traumára fókuszálsz, vagy nagyobbat merítesz, és egy egész élet(szakasz) sebhelyeit akarod megörökíteni, pár órától napokig-hónapokig is eltarthat, amíg elkészülsz vele.
Clarissa először a maga számára készített egy ilyen áldozati palástot. Úgy gondolta, amikor elkészül vele, majd egyfajta tisztítótűz-szertartás gyanánt elégeti. Aztán úgy döntött, hogy inkább kiakasztja az előszoba falára. És ahányszor csak elment mellette, erőt gyűjtött abból, hogy mi mindent kibírt. Egy idő után csodálni kezdte magában azt a nőt, „aki egy ilyen palástot magán cipelt, és mégis szilárd, alkotó, farkát jókedvűen csóváló lény tudott maradni”. Ilyen egy igazi harcedzett, de élettel teli farkas(szuka)!

(A módszert a XIII. – A Harcedzettek: a Sebhelyesek Klánja című fejezetben mutatja be.)

Íme, az én palástom.

Tavasszal készítettem, és csak a volt párom különösen fájó sértéseit tűzdeltem fel rá, nem az egész eddigi életem sebhelyeit. Azokkal betöltöttem volna az egész falat... (Hogy igazságos legyek, bizonyára neki is lehetne egy hasonló palástja az én bántásaimmal teletűzdelve.) Azonnal tudtam, hogy ez a tőle kapott póló lesz a legalkalmasabb a célra. Hetekig jártam-keltem az áldozati palástom mellett az előszobában. Közben újabb könyvekbe, régi és új segítőtársakba kezdtem. Többek között egyik kedvencemet, John Gray: Mars és Vénusz újrakezdi (Gyakorlati útmutató a szeretet és a szerelem újbóli megtalálásához fájdalmas válás, szakítás vagy szerettünk halála után) klasszikusát is előhalásztam a könyves dobozaimból. Nála senki sem vezet végig (meg)értőbben és együttérzőbben azokon a lépéseken, amelyek segítségével feldolgozhatod a gyászodat. Az ő hatása lehetett, hogy kénytelen voltam a harag, félelem és szomorúság mellett a sajnálkozás* érzéseit is elővenni, azaz a szép emlékeket is, amelyek felidézése nélkül nem lehet elengedni az elveszített személyt. Így esett, hogy egy napon éppen olyan hirtelen ösztöntől vezérelve vettem le a falról az áldozati palástomat, mint amilyen hirtelen felraktam és teleaggattam a cédulákkal. A pólót kimostam, és azóta – szintén egy szimbolikus alkalommal – már újra fel is vettem. A sebhelyek sajognak még, a lélek-bőr nem felejt, de nem akartam tovább naponta emlékeztetni magam a fájó múltra. (A sajnálkozás érzése is segített ebben, lásd alább: Tipp.) Azóta már egyre gyakrabban és hosszabb időkre képes vagyok előre is nézni. Mondjuk kábé félúton tartok a megbocsátás felé vezető úton? Egy biztos: haladok. Dolgozom hát tovább szorgalmasan.

---

* Harag, félelem és szomorúság és sajnálkozás: John Gray szerint ennek a négy érzelemnek a megélése, átélése nélkül nem lehet begyógyítani az összetört szívet. Ha ezeket valaki tudatosan vagy tudattalanul elfojtja azért, hogy elodázza a fájdalmat, annak a szíve nem fog igazán begyógyulni, és a következő kapcsolatai isszák meg ennek a levét, ahogy Orvos-Tóth Noémi és minden más, a lélekhez értő ember is pontosan tudja. 

TIPP:

Példa a sajnálkozás átérzésére, ami egyben az empátiát, együttérzést és a megértést is segíti, ráadásul ezzel egy újabb lépést is megtehetünk a megbocsátás felé vezető úton:

„Sajnálom, hogy olyan bántó dolgokat mondtál rám. Nagyon megsebzett, de tudom, hogy belőled is a fájdalom beszélt.”

Az együttérzés és a megbocsátás ugyan nem menti fel az „elkövetőt” a (szavakkal) bántalmazás felelőssége alól (azaz mindkét félnek a saját oldalán, a saját hibáin dolgoznia kell a történtekkel kapcsolatban), de a megbékélést, megbocsátást, elengedést mindenképpen segíti.

 

TIPP:

Tanakodtam, hogy kitérjek-e Mark Wollyn: Örökölt családminták című könyvére, mert nekem most az a Bibliám. (Az egyik. Mert több is van. Ebből is látszik, hogy nincsen egy „szentírás”, egyetlenegy mindent magába foglaló bölcsességgyűjtemény. Igazság(!)gyűjtemény pedig pláne nem.) Végighaladva ezen a könyvön, pont azon az alkímiai fürdőn megyek keresztül, amiről Clarissa Pinkola Estés ír. Ezt nem lehet elkapkodni, pár mondatban összefoglalni. Ez még sok-sok fejezetet kíván. De legalább ideírom a címét, hogy mások is megismerhessék. 

Ha a nő/férfi igazán szeret

 „A szeretet tevékenység; nem beleesünk, hanem helytállunk benne.” (Erich Fromm)  

#(ön)gyógyítás ~ #(pár)kapcsolat

A minap ment egy film, anyukám nézte, én csak fél füllel hallgattam. Egy alkoholista nő házasságáról és a férjéről (családjáról) szólt: „Ha a férfi igazán szeret”. Ez a történet és a cím jutott az eszembe, amikor az alábbi, a szöveg alá másolt Facebook posztot olvastam.

Nagyon szép írás (lenne). DE… És mindig jön ez a fránya „de”… Mert ezek az általánosító – látszólag(?) szertetettel teli – írások engem mindig elgondolkodtatnak. Mennyire igaz ez így önmagában az egyéni, mindennapi életekre lebontva? Mit akart vele valójában közölni az a nő/férfi, aki leírta és (így kontextus nélkül) kitette? És mire gondolt, mit érzett az az ember, aki továbbosztotta? Mire keresett gyógyírt, ki(k)nek üzent vele? Mert minden üzenet, amit kiküldünk a világba, valami okkal történik.

„Férfi gyűlölő nők, kérem ne olvassák, nekik még magukkal van dolguk, ez a folyamat nem nekik szól.”

Így indít az írás. Amikor elolvastam ezt a bevezető mondatot, az első reakcióm ez volt: Férfigyűlölő nők?! Nem nekik szól?! Egyből az arcunkba vág egy bántó, ítélkező mondatot. És utána jön a szeretetről szóló példaszöveg. Mennyire őszinte ez, mennyire valódi?

Nincsenek férfigyűlölő nők. (Na jó, bizonyára akad néhány valóban nagyon mélyen sérült, és ezért torzult személyiségű férfigyűlölő nő, vagy nőgyűlölő férfi, de ők kevesen vannak szerencsére.) A nők egész életükben szeretik a férfiakat: apjukat, testvéreiket, szerelmeiket, társaikat, fiaikat. Szeretik őket minden nehézség, minden bántás közepette, ellenére. De nem mindig tudják ezt a szeretet adni úgy, ahogy szeretnék, ahogy vágynának adni egy harmonikus kapcsolatban. Mert csak emberek. Nem szentek, nem Teréz anyák. Lelkük mélyén olyanok, mint a Clarissa Pinkola Estés csodálatos könyvében megírt Farkasokkal futó Természeti Asszonyok. Hús-vér nők. Akik hosszabb-rövidebb életük során az érzelmek teljes skáláját megélik és élik. A legmélyebb mélységektől a legmagasabb magasságokig: Szeretnek, sőt imádnak, máskor haragszanak, tombolnak, mint az égzengés. Melengetnek és ölelnek, mint a napsütés, máskor vonyítanak, vicsorognak, karmolnak, harapnak, mint a területét, életét és/vagy kölykét védő farkasszuka. El- és befogadnak, máskor elutasítanak. Ahogy az adott pillanat, az élet hozza. Ösztönösen (többnyire érzelemből) reagálnak az őket szerető vagy éppen bántó (falka)társaik viselkedésére. Nem leledzenek a szeretet, az emelkedettség és a tudatosság folyamatos állapotában. És nem is várható el ez tőlük, mert nem életszerű. Mert csak emberek. Hús-vér, élő asszonyok. Ahogy igaz ez a férfiakra is. Az igazi, Természetes/i Férfiakra. (A valódi nőkre/férfiakra és nem a saját magukat és másokat is becsapó „illúziólényekre”, lásd V. Megre: Anasztázia.)

Igen, ez volt a második gondolatom az írással kapcsolatban. Hogy gyakorlatilag minden egyes mondatában kicserélhető lenne a nő/férfi szó. Mert mi nők és férfiak különbözünk ugyan, de alapvető emberi (érző élőlény) mivoltunkban, vágyainkban, szükségleteinkben egyformák vagyunk. Az ilyen írások sajnos nagyon egyoldalúan mutatják a helyzetet. Csak elmélyítik a távolságot nők és férfiak között, pedig éppen a mai időkben pont az ellenkezőjére lenne óriási szükség. Az ilyen általánosító bölcsességek(?) csak áttolják a másikra a felelősséget. „Ha TE jobban szerettél volna…” „Ha ezt vagy azt megtetted volna, amikor NEKEM szükségem lett volna rá…” „Mit kellett volna NEKED megtenned, hogy én igazi férfi (nő) lehessek…”

Jelenleg éppen nagyon szomorú vagyok, egy olyan nő, akit valóban mélyen megszólított ez az írás, különben nem is reagálnék rá. Mert pont ugyanezeket érzem, csak a másik oldalon. Ha önigazolást keresnék (finomabban fogalmazva gyógyírt keresnék a mélyen megbántott lelkemre), most számos ilyen általánosító (azaz nem saját gondolatokat és érzelmeket, érzéseket, hanem valaki más bölcsességét) írást kiposztolhatnék a nagyvilágnak: olyanokat, amelyek az ellenkező oldalról mutatják be ezt a „nő-férfi szeretet” kérdéskört. Hiszen mindenki azt a tanítást (jó esetben igazi tanítást, és nem „ultraspirituális” önbecsapó szöveget) találja meg, és teszi ki másoknak, hogy okuljanak belőle, amit éppen a saját egója kíván, amit akkor érez. Amit akkor hisz, azt találja, tapasztalja meg.

Hiszen az elménk ott csap be, ahol akar...

Ha egy férfi azt érzi, hogy egy nő nem szerette eléggé, nem azt kapta tőle, amire vágyott volna, akkor előhúz egy ilyen írást, ami azt mutatja be, hogy a nőnek hogyan kellett volna jobban csinálnia. Ez egyszerűen csak a kognitív disszonancia feloldásra tett kísérlet, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy ő mit nem adott meg annak a nőnek.

És igaz ez persze fordítva is. Ezt tesszük, amikor nagyon megbántottak, amikor nagyon fáj. Ilyenkor még nem tudunk szembesülni a saját felelősségünkkel, ilyenkor még hárítunk, önigazolást keresünk a cselekedeteinkre.

Ez is mindkét nemre vonatkozik. Ahogy az alábbi írás is igaz (nem azzal van a baj). Igaz mindkét nemre: Mindkét félnek szüksége van a szeretetre. És persze hogy a leginkább akkor, amikor a leggyengébb, legsebezhetőbb, amikor fáradt, elkeseredett, nehézségei vannak, beteg.
Erről szól(na) a szeretet, egy igazi hosszú és tartós kapcsolat. Hol az egyiknek van arra szüksége, hogy a másik akkor is szeresse, amikor éppen nem tud adni, mert törődésre, energiára, egyszóval szeretetre van szüksége. Aztán fordítva. Ahogy Presser is megénekli: „akkor kell, hogy szeress engem”. Ez nem nő vagy férfi szükséglet: ez emberi szükséglet. Sőt, minden lélekkel rendelkező élőlény szükséglete. Kölcsönösen.

Fénykép: szupervalyog.hu

Egy ilyen írás így általánosan megfogalmazva csak lelkifurdalást kelt. Hiába lenne igaz egyébként önmagában minden szava. Többé-kevésbé: Mert skatulyáz, minősít (hiszti, praktikázás), amitől éppen saját maga inti óva a nőket. Mert miközben fontos dolgokat fogalmaz meg, felszólít: Ezt tedd, Te nő, ha nem vagy férfigyűlölő! Ha pedig nem vagy rá képes, akkor menj haza, és dolgozz még magadon, lásd a következő bekezdést. Ítélkezik, miközben önzetlen, mindent kibíró, önfeláldozó szeretet vár el. Lelkifurdalást, bűntudatot kelt, és igazságtalanul egyoldalúan a nőkben.
Nem megyek bele abba, hogy milyen világban élünk, mert ingoványos téma, de az egyértelmű, hogy nagyon nem kedvez ez a korszak a nőknek. Nézzük csak meg az eredményt, hogy milyen globális válságban élünk. És ez elsősorban erkölcsi, társadalmi válság. Az elmúlt tízezer év férfivallások által szó szerint „úr”-alt ELVEVŐ kultúrájában (lásd Daniel Quinn: Izmael-trilógia) nagyon nehéz volt, és még mindig az kiegyensúlyozott nőnek lenni. És ez nyilvánvalóan kihat a férfiakra is. Hiszen mi vagyunk az Anyaföld… A szeretethiányos férfi(világ) pedig visszahat ránk… és így tovább… Most – amikor végre jövünk kifelé ebből a korszakból – éppen arra volna szükség, hogy emeljük a nőket. Hogy mi nők is emeljük egymást (ahelyett hogy elveszünk egymástól!), hogy újra igazi nőkké váljunk, akik nem (ál)szentek, hanem valódi, ősi nőiségüket megélő, erős, becsületes, jóra törekvő asszonyok. Vajon mennyire szeretik a nőket, azaz önmagukat azok a nők, akik ilyen írásokat tesznek ki így, és/vagy gondolkodás nélkül „lájkolnak”, tovább osztanak? És mennyire szeretik a nőket azok a férfiak, akik ugyanezt teszik, és aztán várják a szeretetet? Adnak, vagy csak kapni akarnak? Még többet? Még-még!? Nekem-nekem!? Mennyire őszinték? Mennyire bölcsek?

Zárójelben: Hosszú évek során, amikor segítőként dolgoztam, a (gyógyulást önként! kereső) pácienseim között és a tréningjeimen is túlnyomóan nők vettek részt. „Ezerrel tepertek”, hogy megértsék önmagukat, a múltjukat és a jelenüket, a kapcsolataikat, hogy jobbá tegyék saját magukat, a jövőjüket, embertársaikat. (Nem szentté akarom avatni őket. Egyszerűen csak dolgoztak a problémákon. A családjuk helyett is.) Elvétve volt velük a férfi(társuk). Bántsuk még többet a nőket? Keltsünk bennük még több lelkifurdalást ELVEVŐ módra? Várjunk tőlük még több szeretet? Nem. Nincsenek férfigyűlölő nők. Szeretetlen és/vagy nem jól szeretett nők vannak. Ahogy persze férfiak is.

Kedves nőszerető férfiak :-)! Ha már eljutott hozzátok az alábbi írás, én azt kérném tőletek, hogy olvassátok úgy, minta ugyanezeket egy nő (a TE társad-párod, anyád, lányod) kérte volna tőled. Öleljétek meg egymást, induljatok el együtt, hogy megkeressétek, miért nem tudtátok/tudjátok megadni egymásnak mindketten(!) azt, ami a másiknak fontos (lett volna), ami nélkül elsorvad(t), kiszárad(t), ami miatt nem tud(ott) úgy adni, ahogy minden nő (és férfi) szeretne adni. Egymásról beszéljetek, személyre szabottan, mert a legbölcsebb írások sem érnek semmit, ha csak szélnek eresztjük őket a saját tanulságok levonása nélkül. Ez csak együtt megy, sehogy másként. Őszintén, vállalva a nehézségeket, a fájdalmas, de gyógyító felismeréseket. Két egymás szerető ember így tudja emelni egymást, hogy a legjobbat hozzák ki saját magukból és egymásból, és ne a legrosszabbat.

Utóirat: Gondolom, nem meglepő ezek után, hogy nem hiszek az „igaz szerelemben”; abban, hogy van valaki, aki csak ránk vár! Természetesen kellenek bizonyos alapok, összeillőségek (de ebbe most hosszú lenne belemenni), de a többi már feladat, ahogy Erich Fromm is mondja: Nem beleesünk, hanem helytállunk benne. Nem keressük egy életen át az igazit (és hagyjuk hátra azt, aki éppen úgy azzá válhatna, ha elvégeznénk a munkát), hanem azzá tesszük azt, akivel belekezdtünk (beleestünk). Megbecsüljük azt, akit azért küldött az utunkba a sors, mert ő egy lehetőség arra, hogy kölcsönösen tanuljunk/fejlődjünk. Nehéz? Lehet. De mi döntünk: Elodázzuk-e a leckéket egy (vagy több?) életen át, miközben egyre több romot és lassan begyógyuló, de örökké sajgó sebhelyet hagyunk hátra. Vagy tanulunk.

Én nem tudom a tutit. Mindenki maga dönt, hogy mit akar belelátni, mit akar érteni abból, amit leírtam. Csak megosztom azt, amit én érzek, gondolok, tapasztalok ebben az élet nevű játékban. Ami nekem ugyanolyan nehéz, máskor ugyanolyan örömteli, mint bárki más számára.

És íme, az eredeti Facebook poszt:

„(Férfi gyűlölő nők, kérem ne olvassák, nekik még magukkal van dolguk, ez a folyamat nem nekik szól)

Nőként tudjuk e valójában mire vágyik egy Férfi?

Tudunk e bánni velük, ismerjük e Őket, vagy csak a már jól rájuk aggatott dogmákat látja a szemünk?

Csodálatos lények Ők, viszont ehhez rengeteg törődésre és szeretetre van szükségük, hogy meg tudják mutatni valódi önmagukat.

-Akkor szeresd a legjobban, amikor a legnagyobb szüksége van rá és a legnehezebb őt szeretni.

Ne a régi működéseddel támadd, ahogyan eddig tetted, hanem szeresd, áramoltasd felé szíved minden szeretetét. Tudom nem könnyű, de sok gyakorlással csodákat tudsz nála elérni.

-Amikor nehézben van, hagyd békén, ne akkor akard, hogy levigye a szemetet, és megcsinálja azt, amit már hónapokkal ezelőtt kértél tőle. Hagyd békén!! Hagyd benne abba, az energiába és inkább menj el vele oda, ahol éppen a lelke van, hogy tudja érezni az együttérzésedet, a támogatásodat.

-Ne birtokold! Ő nem a tied, Ő csupán az utad része, együtt teremtetek és haladtok az élet egy bizonyos ösvényén. Engedd a barátokkal, ha menni akar! Nyisd ki végre a kalitkája ajtaját, amibe bezártad.

-Ne legyenek felé elvárásaid. Amire megkéred nem mindig fogja megtenni első alkalommal, hagyd, hogy a saját tempójába cselekedjen.

-Ne felejtsd el Ő a Marsról jött, másképp működik, mint Te. Teljesen másképp!!

-Vedd benne észre azt, amikor Férfi tud lenni és ezt nyilvánítsd is ki felé, mert sajnos már szinte elfelejtették, hogy Ők ezért születtek. Segíts Neki vissza emelődni a saját élet feladatába, segíts neki Férfinak lenni. Ne kisgyereknek lásd és holmi elcseszett lénynek. Ő nem az!!

-Fejezd be a hisztidet, az erőszakodat, mert azzal nem azt fogod elérni, amit valójában szeretnél, azzal csak még távolabb lököd el magadtól. Inkább nyúlj nagyon finom, lágy energiával alá, és emeld feljebb a szereteteddel.

-Minden nap öleld magadhoz, hogy mindketten tudjatok gyógyulni ebben a folyamatban, hogy a lelketek kapcsolódhasson végre.

-Kommunikálj vele, finoman, tisztelettel, szeretettel. Fejezd be a női praktikáidat, játszmáidat, manipulációidat! Ne kertelj, ne mis-másolj! Fejezd ki pontosan, mit szeretnél, nem gondolatolvasó. Hidd el, ekkor fogja csak meghallani és ekkor fog neki igazán bemenni, hogy mit is szeretnél.

-Ha ma nem megy vele a kommunikáció, holnap próbáld újra, majd holnapután, majd azután és azután. Hidd el meg fog hallani a tiszta hallással előbb utóbb, de csak is akkor, ha tudsz szólni hozzá végre egy más minőséggel, mint amivel eddig tetted.

-Minden nap adj neki egy új lehetőséget, hogy aznap „más” legyen

-Ha az együttlétre hív, nyisd meg a testedet őrá, fogadd be minden porcikáját. Add át magadat Neki, hagyd, hogy ebben a folyamatban Ő tudjon gyógyítani téged. Az élet legnagyobb paradoxa, hogy pont abban a helyzetben tudja a Férfi vissza gyógyítani a Nőt, amitől a Nő oly nagyon „fél és retteg”, amitől már oly sok sebet szerzett. A Férfiak a szexuális együttlét legnagyobb Női gyógyítói, csak tudni kell befogadni és átadni magadat ennek a gyógyulásnak. Persze ehhez, hagynod kell és vezetned, hogy Férfi lehessen, ne pedig a „pasi”, az állatias ösztöneivel.

-Ne felejtsd el, Ő is Ember. Ő a Férfi energiából „összegyúrt” ember, aki szintén a szeretetre vágyik, a megértésre, az elfogadásra, együttérzésre.

A mi felelősségünk, igen jól olvasod a Nők felelőssége, hogyan bánnak azzal a férfival, akivel kapcsolódnak. Általad tud emelkedni és azzá válni, aki ő valójában. Kezd el végre tisztán látni benne a valódiságot, az igaz önvalóját. Erre nélkülünk kevés az esélyük. Akár mennyire is hihetetlen, de Tőled Nőtöl várja, hogy szeresd. Szeresd hát, hisz oly csoda lények ők.

Áldás értük a teremtőnek. Nélkülük ez a világ egy szürke, komor létezés lenne.

Astaya”

A poszt fotója: 

Istenem, Te tudod! – A macskákról és az elengedésről

 

„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad.
Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted.
Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. 
Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) 
Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. 
Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.”

(Müller Péter)

Elveszítettem a páromat. Egyik napról a másikra elment. Tizennégy év után. Természetesen nem ok nélkül, ez nyilvánvaló, de utólag már hiábavaló az okoskodás. Tudom, minden okkal történik. (Bár azt is, hogy ez a „minden okkal történik” dolog milyen tévutakra vezetheti a spirituális úton járókat. Részben erről szólt a Hogyan legyél ultraspirituális c. blog, amiből kiderül, mire gondolok, ahogy az is, hogy ez a szomorú és az életemet fenekestül felforgató esemény ihlette azt az írást is.)

Igen, minden okkal történik, de attól még fáj. Tudom, hogy enyhülni fog. Akkor is, ha mégsem térne vissza. Az idő gyógyít, pláne ha „jól” engedtük el. Müller Péter is bizonyára így gondolja.

Azóta nagyon mély völgyeket, és felfoghatatlan magasságokat élek meg, és olyan elementáris erővel indult meg bennem egy öngyógyító folyamat, és annyi váratlan segítség érkezett hozzá mindenhonnan, hogy csak kapkodom a fejemet. A legkülönbözőbb, az elmúlt években háttérbe tolt szükségleteim és vágyaim beteljesüléséhez kapok segítő kezeket, értő és együtt érző "füleket", pozitív, de nem hamisan hitegető (azaz álspirituális) gondolatokat és üzeneteket, ÉPítő energiákat. Mert végre megengedtem... Ez az a téma, ami most terítékre került, ahol most tartok ebben a gyógyító-tanuló-fejlődő folyamatban.

Amiről most írni szeretnék, most történt meg velem, alig egy órája. Nagyon friss az élmény, de azonnal „tollat kellett ragadnom”, ez esetben is minden mást félredobva, ami hirtelenjében félredobható. (De ha jön az ihlet, akkor jön. Nehéz a „művészlelkek” sorsa…)

Tegnap egy nagyon intenzív és elképesztő élményeket adó nap után este felhívott a bátyám. Már úgyis készültem nyugovóra térni, olyan fáradt voltam. Jól is esett a beszélgetés a nap lezárásaként. És elültetett egy bogarat a fülemben. Panaszoltam neki, hogy szegény embert még az ág is húzza: még a macskám is eltűnt. Megint. Ugyanaz, aki tavaly novemberben napokra elkóborolt, és nem került elő, hiába hívogattam a környéken. Előtte soha nem maradt el hosszabb időre. Ez két nappal egy súlyos betegség előtt történt, ami azután vagy két hétre leterített.
Erre nevetve mondja tegnap este a bátyám: „Neked nem tűnik fel a párhuzam?” A „kandúrjaim” eltűnésére gondolt. Nahát… Tényleg! Mesélt még pár hasonló dolgot, példákat a saját életéből, aztán másfelé kanyarodott a téma, és én nem elemeztem akkor ki mélyebben ezt a macskapárhuzam jelenséget, hogy leszűrjem a tanulságokat. Ha vannak, és nem csak véletlenek összjátéka az egész. (Ha vannak egyáltalán véletlenek ugyebár.)

Annál inkább tért vissza ez a macskás eset a mostanság szokásos hajnali 4 és 6 közötti ébredésemkor. Amióta beütött a krakk, ilyenkor nem tudok visszaaludni. Bár egy darabig szoktam azért próbálkozni. Ahogy kipattan a szemem, az enyhülést hozó alvás után ezerrel és megállíthatatlanul tör rám a fájó valóság. A fejemben kergetőznek a gondolatok, és ilyenkor szintes semmi nem segít. Egyszerűen jönnek. Ami talán jól is van így. Mert egy részük ugyan terméketlen önmarcangolás és dagonyázás a fájdalomban, de más részük nagyon fontos felismerés ebben a módosult tudatállapotban az ébrenlét és az alvás határán. A gyógyító folyamat része. Az utóbbi napokban végül úgy döntöttem, lerövidítem ezt a vergődő időt, és többnyire felkelek, vagy olvasom még egy picit az éppen soros öngyógyító könyvemet. (Most éppen a Farkasokkal futó asszonyokat). (Érdekes megfigyelés, hogy mennyire a pont megfelelő résznél alszom el este, és ennél a résznél folytatom reggel, miközben aludtam rá egyet.)  

Na szóval, ma hajnalban ébredés után beugrott ez a macska dolog, és már rakta is össze az elmém a történetet a közelmúltból, és még régebbről.
Ahogy írtam, ez a cicám ősz végén tűnt el először. Több napra. Nála egyértelmű, hogy valami történt, mert sosem megy el hosszabb időre, és este is mindig megérkezik vacsorázni. Aztán éjjeli portyájára indul, de minden reggel ott alszik az erkélyen az ablakban vagy a széken. Tegnapelőtt este viszont nem jött haza. Sem másnap reggel. És, jaj, már rám is tört a legutóbbi eset szorongása. De kénytelen voltam nekiindultam a városnak azzal a fohásszal, hogy bár otthon lenne este, amikor hazaérek. Nem volt otthon.

Hogyan is volt ez az ő eltűnése a legutóbb? Mint mondtam, súlyos betegségem előtt pár nappal történt. Akkor nagy erőkkel utánamentem. Teleírtam a Facebookot, eltűnt állatok csoportjait, szórólapoztam a környéken, állatkereső szolgálatot felhívtam, fohászkodtam… Minden eszközt bevetettem, hogy „visszaszerezzem” az elkóborolt kandúromat, mert valahol éreztem, bízni akartam, hogy nem lett baja, csak valahol máshol jár. És csodával határos módon meglett. Jó pár kilométerre innen vert tanyát egy cicaszerető hölgynél. Érte mentem, hazahoztam, és mintha mi sem történt volna, folytatta itt az életét. És én másnapra ágynak dőltem…

Most, ahogy visszapörgettem az eseményeket, eszembe jutott egy másik cicám története is. Az egyik legkedvesebb macskám volt. Ő két hónapra rá került meg, még ennél is hihetetlenebb módon. Őt is visszahoztam, de pár hónapra rá újra eltűnt. Többé nem került elő, és többé nem is kerestem. Vidéken tűnt el, és valami azt sugallta, hogy jó helyet talált. Talán elege lett a költözésből, hányattatott életből. Mert bár nagyon szerettük, de máshol ezek szerint nagyobb biztonságban érezte magát. Világ életemben voltak macskáim. Tudom, hogy a semmiből megjelennek, hozzánk szegődnek, aztán néha továbbállnak. Néha egy életen át kitartanak, máskor elhagyják a „gazdáikat” (vagy inkább ők a mi gazdáink?), és elmennek oda, ahol jobb sorsot remélnek, és jó esetben találnak. Vagy nem… De ezt már nem tudjuk meg soha. Ez már az ő életüknek számunkra láthatatlan fejezete. Persze ezzel a macskasággal nem mondtam újat. Inkább csak jól esik emlékezni rájuk, gondolatban elköszönni tőlük, és várni a következő két- vagy négylábú, bársonytalpú társakat, akikkel rövidebb-hosszabb ideig, vagy akár egész evilági életünkben végigkísérjük egymást a közös utunkon…  

Viszont a saját szerepemet vizsgálgatva a „kandúrjaim” eltűnésekben, rátaláltam egy fontos leckére. Csőstül jönnek most ezek a leckék, mert gyorstalpalón tanulok. Nincsen már időm, mert az élet sokadszor figyelmeztetett. Először csak finoman, majd erőteljesebben kopogva, később dörömbölve, végül rám törve az ajtót, ami most már majdnem maga alá is temetett: Nincs mese, muszáj megtanulnom a leckéket. Hogy mi ez a lecke a sok közül, ami most szembejött, amiért nekiugrottam leírni, hátha másnak is tanulságul szolgál?

A KONTROLL.

Nők, férfiak gyakran esünk ebbe a hibába: Hogy minden erőnkkel uralni, irányítani akarjuk az életünket. Mert attól félünk, hogyha nem tesszük, akkor szétcsúszik, vagy kiszolgáltatottak leszünk a körülményeknek, mások döntéseinek. Nem alaptalan feltételezés persze, és olykor szükség is van rá, de természetesen nem jó végletekbe esni. Ebben sem…

Ahogy a jógában, a tornában, a feszítés, bekeményítés, tartás is fontos, de legalább ilyen lényeges az elengedés, elernyedés is. Feszítés-lazítás. Néha cselekedni kell, máskor nem (Tenni vagy nem tenni c. blog). „Mert rendelt ideje van…”

Ezt az útmutatást már a cica eltűnése előtt is megkaptam egy kedves hölgytől, aki szintén az elengedés gyakorlásának következtében bukkant fel most az életemben, hogy segítsen. Sok minden mellett, ezt a mantrát kaptam tőle ajándékba:

ISTENEM, TE TUDOD! Istenem, Te tudod… Istenem, te tudod…

Nem vagyok a klasszikus értelemben vallásos, inkább a magam módján spirituális. De ezt a mantrát mostanság egyre gyakrabban mondogatom, mert nagyon megszólított. Nem tudom, mi lesz, talán örökre elveszítettem a „kandúromat”, talán nem. Talán úgy lesz jobb, talán nem… Nem tudom. És most hiába is „feszítek”, próbálom erőből kitalálni, mit tegyek, pláne ebben a lelkiállapotban, nem is lát(hat)ok tisztán. Most csak gyógyulok ezerrel, és mindent, ami nem megy, végre igyekszem elengedni…

Ezt éltem/élem meg a macská(i)m esetében is: Utánamenjek, visszahozzam akár erővel is, akár akarata ellenére is? Vessek be mindent? Ha igen, mit is? Menni fog? Vagy nincsen esély, nincsen értelme, másba szerelmes már, jobb helyet talált? Vagy mit tudom én… Vagy hagyjam a dolgokat történni, ahogy nekilódultak? Istenem, te tudod… Napok óta tépelődöm. Már-már azt hittem, a Macskapárom esetében ezt már sikerült eldöntenem. Elengedtem, el akartam / akarom engedni. Macska, mennie kell. Ha akar, ha tud, majd visszatalál, hazajön. De rá kellett döbbenjek, hogy még nem volt az igazi ez az elengedés. Még csak agyban született meg a döntés, de a szívem még mást akart. A bátyám fel is hívta tegnap este erre a figyelmemet. Nem esett jól. Mert igaza volt. (Nagyjából, és nem minden tekintetben, de a lényeget illetően igen. De ez egy másik történet.)

Tegnap már napközben is tanakodtam, hogy mit tegyek a megint eltűnt cicám esetében. Igyekeztem tudatosabban átgondolni, hogy is van ez. Mit tegyek, mit ne? Nem egyszerű a kérdés, még egy látszólag nem túl bonyolult helyzetben sem.  (A szokásos mikor cselekedjünk és mikor ne.) Mert most/már korántsem éreztem úgy, hogy akarok, hogy KÉPes vagyok minden követ megmozgatni… Először is arra jutottam, hogy várok picit. Lássuk, mi történik. Hátha megoldódik magától a dolog, én meg közben teszem a dolgomat, van bőven mit. Elengedés No.1.

De ami talán még fontosabb lépés volt, hogy most úgy éreztem, hogy nemcsak fejben, de lélekben (szívben) is el kell engedtem. Nem búcsúzás volt ez. Nem szakítás… (Mert naná, hogy a két macska elengedése összefonódott a gondolataimban. De akkor még nem tudatosan.) Csak gondolatban és lélekben rábíztam a döntést: Tegyen, ahogy akar. És persze rábíztam Istenre (az univerzumra, a kollektív tudatra… kinek melyik kifejezés tetszik), hogy mit tartogat a számomra, milyen tanítást szán nekem/nekünk. Elengedés No.2.

Ma hajnalban, amikor felébredtem, még sötét volt odakint. Naná, hogy az első utam az erkélyre vezetett, ott van-e a „tékozló” cica. Nem volt ott. Csalódott voltam.

Visszabújtam az ágyba, és akkor jött az a fél óra félálomban töltött valódi beleereszkedés a jelen helyzetbe. Akkor jöttek az előbb leírt cicás gondolatok a régi eltűnésekről, a párhuzamokról. És akkor zökkent végre igazán helyre a kép: a kontrollról, az elengedésről. Akkor értettem meg valóban, hogy mit tanít ez a lecke. És megnyugodva végül felkeltem. Nekiláttam a dolgaimnak, elindult a nap… És mire odakint felkelt a nap, alig egy órán belül:

Ott volt a cicám az ablakban a szokásos helyén, és nagy-nagy örömben és szeretetben köszöntöttük egymást!

Barackmag tavaly az eltűnése előtt. Most reggel nem jutott eszembe lefotózni.

PS:
Nem állítom, hogy mindez nem pusztán véletlen egybeesés, az elmém szüleménye, belemagyarázás. (Az elmém ott csap be, ahol akar, ugyebár…) De akkor is szívmelengető történet.
Nem állítom, hogy ez már a teljes siker, ami az elengedést, kontrollcsökkentést illeti. A valódi változást csak ritkán és áldásos helyzetben ússzuk meg ilyen könnyen. A beidegződések, a robotpilóta még valószínűleg működik. Talán még csak az első lépést tettem meg. Bár a felismerés és a valódi változtatni akarás a változás legelső és elengedhetetlen lépése. Korántsem lebecsülendő. De bizonyára jön még némi bukdácsolás, sok gyakorlás, mire valóban beépül, és már az új működésmód lesz az automatikus. Bizonyára jönnek még pofonok… Vagy talán nem? Te tudod, Istenem :-)…

Budapest 2022. április 6. reggel

Valódi választásOK – Miért vesztettünk mindnyájan, és miért nyertünk mégis

És hogyan tovább (természetesen csak szerintem). Erről szól ez az blogbejegyzés.

„Értsd meg: a legtöbb ember nem áll készen a szabadságra, és sokan annyira megrögzöttek, oly kétségbeesetten függenek a rendszertől, hogy harcolni fognak, hogy megvédjék.”

Morpheus, Mátrix

Most mindenki a tegnapi választási eredmények (sokk)hatása alatt van, azt elemezgeti. Azok is, akik nyertek, vagyis azt hiszik, hogy nyertek. Mert ennek a választásnak nincsenek nyertesei. Borítékolható volt. Azaz, aki tájékozódik (és nem a fősodor médiából), és tisztán látja, hogy mi megy a világban, az tudta, hogy nem lesznek, sőt nem lehetnek valódi győztesei, akármelyik oldal is győz. Mert nem tartunk még ott. De – paradox módon – mégis mindenki nyert, még ha ez most nem is látszik. Miért? Mert most még nagyobb az esély rá, hogy valóban, igazán nyerhessünk. Hosszú távon és mindnyájan: minden oldal és párt („part”, azaz rész -> Kelet-nyugat, jobb és bal… c. blog). De ne szaladjak előre.

Vessünk előbb számot a helyzettel. Mert a valódi változáshoz előbb számot kell vetnünk a múlttal. Hogy értsük, mi történt, hogy mit tanulhatunk belőle. Azaz hogy hogyan csináltuk, hogy ez lett az eredmény. Bizony, azt a kérdést érdemes feltenni, hogy „hogyan”, és nem azt, amit ilyenkor általában felteszünk: „Ó, istenem, miért történt mindez?!” A múltra vonatkozóan a „HOGYAN” a bölcsebb kérdés. A „MIÉRT”-et a jövőre vonatkozóan érdemes feltennünk. (De ez egy másik történet… most messzire vezetne.)

Most mindenki a tegnapi választási eredményeket elemezgetni. Vagyis nagyon sokan, azaz mindazok, akik nem zárkóznak el a politikától, tévesen pártpolitikának értelmezve a közéletben való részvételt. Tudom, sokan jól látják, hogy nem a pártpolitika a jövő útja, sőt még csak nem is a demokrácia (legalábbis nem jelen formájában), ahogy ezt már sokszor írtam én is, de most egyelőre ez van. Itt és most döntéseket kell hoznunk, még ha nincs is igazán jó „választás”, hogy ne mások döntsenek helyettünk. Engem egyébként más is vezérelt abban, hogy a „szavazóurnához zarándokoljak”, pedig lett volna nekem is sok más halaszthatatlan (vagy ürügyként annak látszó) dolgom. Ide is teszem majd, amit tegnap megosztottam a Facebookon, ahol sok más, az eseményeket figyelő és a „menjek, ne menjek”, „mit / kit válasszak” dilemmákat latolgató ismerősöm is hasonló kérdéseket tett fel, latolgatta a válaszokat.

A következő gondolatok jutottak az eszembe a választási eredményeken morfondírozva. Természetesen ezek csak az én szubjektív mozaikdarabkáim, a teljesség igénye, pontosabban a teljes képre való rálátásom lehetősége nélkül:

Mindent elárul, hogyan értékeltek a választás „főszereplői”

Az ATV-be néztem bele kora reggel (jobb híján), hogy reggelre milyen új híreket találok. A meghívott vendégektől és a hírekből idézek egy-egy mondatot. Az egyik politikus Márki-Zay Pétert így elemezte. „Alkalmatlan…” „Jó ember, de nem volt felkészülve a feladatra...” Mire is? Arra, hogy gerinctelenné váljon egy korrupt rendszerben? Hirtelen ez ugrott be, ami nem is csoda. Nálam mindig az első számú szempont, hogy emberileg alkalmas-e valaki, és csakis a második, bár természetesen fontos, hogy szakmailag is alkalmas-e. Mert a fordított sorrend életveszélyes – lásd Orbán-Gyurcsány. Nem (fel)menteni akarom Márki-Zay Pétert. Nem is tudom. Nem követtem annyira (sőt szinte semennyire) a választási fejleményeket, mert más miatt menten el szavazni, ahogy írtam, írni fogom, tehát nem tudok annyit róla, amennyi alapján hitelesen megítélhetném, mennyire jó és alkalmas ember. Amennyit láttam róla, abban volt jó, is rossz is. Például -> A Józan Paraszt Beszól interjú alapján (ahol egyébként személyesen megkapta a kovid könyvemet, és ami egy halovány reménysugár volt, hogy hátha kinyílik a szeme / vagy ki meri nyitni járványügyben) nekem ellentmondásos érzéseim voltak vele kapcsolatban. De inkább a jó irányba húztak, pláne nem voltak annyira egyértelműen negatívak, mint a választások egyéb főszereplőiről, elsősorban is a régi „garnitúráról”, legyen az jobb vagy bal. Ezt a véleményemet egyébként igazolták is a jelenlegi megnyilvánulásaik is.

Na szóval, nem Márki-Zay Pétert akarom górcső alá venni, hanem az ő és a többiek megnyilvánulásaiból szemezgetek, amelyek mutatják a vereség lehetséges okait. Tünetek, amelyek utalnak a háttérben meghúzódó és gyógyítandó betegségre.

„Méltatlanok diadala az alkalmatlanok felett” – hangzott el ma reggel. Ez így igaz. Márki-Zay Péter valóban alkalmatlan ebben a (politikai) rendszerben és versenyben. Talán alkalmas lenne egy másikban… Ebben nem, mert ez kiveti magából az egyébként jó szándékú és gerinces, nem tökéletes, de legalább többé-kevésbé őszinte és tenni akaró politikusokat. Mára már alig látni ilyeneket. Vagy kiszálltak, vagy marginalizálódtak, és emiatt erőtlenek („egyedül nem megy”) mert KÉPtelenek labdába rúgni ezen a gátlástan politikai pályán. „Mert nem hazudtak jobban, nagyobbat.” – nagyjából, bár nem ezekkel a szavakkal mondta ki a lényeget a ma reggeli egyik beszélgetőpartner (lásd később). 

Ebben a rendszerben!

Márki-Zay Péter elismerte, hogy Orbán Viktor nyert: „Ebben a rendszerben!”. Ezt jól látja, bár én tágabb értelemben gondolom ezt a „rendszer” dolgot, és nem leszűkítve arra, amit ő is hozzátett, hogy ez „nem szabad és demokratikus választás” volt, és nyilvánvalóan óriási esélykülönbséggel indultak a versenyzők. Orbán Viktorék versenyautóval, a többiek gyalog vagy fiatalos, de ezen a pályán akkor is esélytelen biciklivel, néhányan régi, elhasználódott, lejár(atódot)t kocsikkal, és így tovább… 

Emberi tényező

Mindig minden elsősorban ezen múlik: az emberi tényezőn (ahogy az előbb is írtam). És én mindig megnézem az embert magát: mennyire hitelesek a szavai és a metakommunikációja. (Ehhez persze fontos lenne a személyes találkozás is, hogy szó szerint és átvitt értelemben is közvetlenül is érezzem az illető „kisugárzását”. De most be kell érnem a TV-vel.)

Bizonyára elfogult is vagyok, de vajon ki mennyire őszinte?

Márki-Zay Péter: „Ugyanúgy le vagyok taglózva, mint bárki más.” És valóban, alig találja a szavakat. (Ebből is látszik, hogy tényleg nem vérbeli politikus, vagy még nem elég régóta az, még nem edződött meg ebben a ringben, nem lett vastag a bőr a képén, nem keményedett meg, nem lett még felvértezve a támadások ellen. Ebben a politikai rendszerben valóban alkalmatlan. Az én (nőiesebb) rendszeremben inkább lenne az, azaz sokkal inkább, mint egy sor másik politikai szereplő. Tévedés ne essék, nem Márki-Zay Péter mellett kampányolok, még egyszer hangsúlyozom. Mint írtam, bizonytalan vagyok az ő megítélésében. De Orbán Viktor önelégült, eltorzult, megalomán, személyiségzavar határát súroló, vagy át is lépő szavai és testbeszéde lesújtó a számomra. Mindent elárulnak arról a kollektív tudati szintről és néplélekről, amiben az ország/világ leledzik: hogy az emberek ezt a vezetőt választják maguknak. Még akkor is, ha sokan teljesen vakon, azaz elvakítva, mert sajnos túl sok az igaz „híve” is. „Híveim” – ő maga is így fogalmaz. Ez is sokat elárul arról, hogy azt képzeli magáról, ő valamiféle vallási vezető, próféta. Az is, tágabb értelemben véve, de ebbe most nem mennék bele. Sajnos, ami a vezetőinket illeti, itt is a „kereslet szüli a kínálatot”, ahogy a politikai porondra kis időre kilépő, de szerencsére onnan hamar vissza is húzódó Puzsér Róbert mondta anno, amikor indult a budapesti főpolgámesteri választáson. 

Polarizáció – szélsőségekben való gondolkodás

És itt van Ő, a mi régóta ismert „Paprikajancsink” (-> Yotengrit, Nyirkai jóslat), Gyurcsány Ferencünk. „Remek” és a jelenlegi emberi minőség szempontjából beszédes játékosunk, színészünk. Ő valóban színész, a legripacsabb fajtából (lásd alább). Lássuk, mit mond ő: „Nem lehet baloldalt úgy vezetni, hogy közben jobboldali értékekkel…” – vagy valami ilyesmi. A jelenlegi világ egyik legproblémásabb jelensége a polarizáció: kelet-nyugat, jobb és bal, nemzeti-liberális, nő-férfi. (Hopp, ez utóbbival máris beletrafálok az egyik legnagyobb tabutémába, amit most is sikerült előrántani, mint nyulat a kalapból, és felhasználni a megosztó propagandában. Mintegy véletlenül összekötve a választást egy népszavazási kísérlettel. Szerencsére sokan átláttak rajta. 30% érvénytelen szavazat! Fejlődünk, van remény.) De erről – mármint a polarizációról, a szélsőségekben való gondolkodásról – már sokat írtam korábban is (-> Kelet-nyugat, jobb és bal… c. blog). „Csak egy Sith beszél végletekben”, ahogy Obi-Wan is megmondta. Amíg nem vesszük észre, hogy milyen könnyen belecsúszunk a poláris, kétpólusú gondolkodásba, ahelyett hogy megmaradnánk a középpontunkban, EGYségünkben, ami egyesíti a jobbot és a balt (ahogy a két agyféltekénk, a Földbolygónk keleti és nyugati kultúrái, nők és férfiak is csak együtt egészek és jól működők), addig védtelenek leszünk a manipuláció, megosztottság, gyűlöletkeltés ellen.   

Ego és a patriarchális, tekintélyelvű férfivilág

Orbán Viktor: „Akkora győzelmet arattunk, hogy a Holdról is látszik!” – Egy embertől, aki ekkora EGÓval rendelkezik, nem sok jóra számíthatunk. Egy perce sem megyek bele, hogy mire is utal ez az önkép pszichológiai szemszögből…

Orbán Viktor: „Jó mulatság, férfimunka volt”. Hogyan? Esetleg néhány nő is kivette belőle azért a részét, nem? Értem én, hogy ez csak egy mondás, de mindent elárul róla és a jelenlegi rendszerről és világról. Emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt is újraválasztotta, megkoronázta saját magát vezérünk, Viktor királyunk, egy nőismerősöm ezt osztotta meg a Facebookon. „Ezennel hadd gratuláljak az új kormányunk nőtagjainak.” Persze egyetlen egy nő sem volt a fotón. Ez magáért beszél, nincsen is több hozzáfűznivalóm, azazhogy van, nagyon is, csak megtöltene, és bizonyára meg is fog még tölteni egy külön blogot, regényt, regényfolyamot… Mert annyira szükség van (volna) most a nőkre, női lélekre, látásmódra, energiákra (kinek hogy tetszik), mint a sivatagban haldokló vándornak egy csepp vízre. Mert az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy begyógyítsuk a Föld és a föld sebeit, és új élet serkenjen mindenféle értelemben. 

Felelősségvállalás (hiánya)

Még egyszer az „alkalmatlan” (sőt még durvább: „erőtlen, gyáva” a la Gyurcsány) ítélkezésről, amit már abban a pillanatban Márki-Zay Péterre sütöttek a látszólagos párttársai, ahogy veszített, sőt még vége sem volt a választásnak. Patkányok a süllyedő hajóról… (ezt nem bírtam ki, bocsánat). Sokat elárul az összefogásuk őszinteségéről, ami szintén fontos tényezője a bukásnak. De legalább megpróbálták, szóba álltak egymással, visszaléptek a közös ügy érdekében. Nem lebecsülendő, ha megnézzük, hogy Orbán Viktor senkivel nem ereszkedett (le) vitába. Neki csak csatlósai, hűbérurai, oligarchái vannak. (Munka)társai nincsenek. Ő a mi Döbrögink vagy Kisgömböcünk (Kiskanászunk -> Nyirkai Jóslat) a Paprikajancsi mellé…

De a felelősségről akartam írni. Márki-Zay Pétert a hatpárti összefogás tagjai is megválasztották (vagy talán előretolták, hogy a bukás esetén legyen kit beáldozni?)! Nemcsak az „egyszerű”, naiv, idealista… átlagválasztók, hanem maguk az „alkalmas”(!?) politikusok. Ezt követően hátrahagyták, rátolták az összes felelősséget. Az vesse rá az első követ, hogy ki alkalmas és ki nem? Tisztelet a kivételnek „A kudarc közös…” Hadházy Ákos szerint a bűnbakkeresés helyett le kell szűrni a tanulságokat, és továbbra is együtt kell működni azért, hogy fel tudjanak lépni a tisztességtelen választásik körülmények és a propaganda ellen.

Az ellenzék nemcsak elbukott (ha az eredmény valóban az, aminek látszik [1], de már a zajló választás alatt lejáratta magát, ezzel a jövőre nézve is Orbán malmára hajtva a vizet.

[1] Ha az eredmény valóban az ami, mert azért bennem motoszkál valami kisördög: Olyan gyanús számomra az a tökéletesen a FIDESZ-KDNP által elvárt parlamenti patkó: pontosan 1/3-2/3, és egy minimális egyén színfolt, ami éppen a Mi hazánk, és egyetlen jelentéktelen pötty, hogy láthassuk, egy kisebbség is bekerülhet, képviseltetheti magát. Ha ránézek, valahogy hihetetlennek tűnik, hogy ki tudjanak jönni pontosan így a számok milliók szavazása esetén. Occam borotvája: két vagy több magyarázat esetében általában ez egyszerűbb az igaz. Ez a parlamenti patkó gyanúsan tökéletes… Egy választást technikailag nem csak a szavazófülkékben lehet elcsalni. A szavazólapok és a végső számok között ott van még egy sor informatikai lépés. De lehet, hogy tévedek. Ehhez nem értek, és valóban lehet, hogy elég volt a médiafölény és az esélytelen propagandaháború, az alacsony átlag tudati szint, ami kedvez a diktatórikus rendszereknek, és a baloldal alkalmatlansága, azaz képzetlensége a hazugságban és a manipulációban. Ez utóbbit elsősorban a fiatalabb és tisztább politikai szereplőkre értem, akik nem az átkos rendszerben szocializálódtak.  

Az erősebb kutya ba… és hátrahagyja a „vesztest”, a „gyengét”

Jakab Péter: „Folytatnunk kell a hatpárti összefogást, de Márki-Zay nélkül…” Gyurcsány Ferenc: „Nem ő a legjobb kapitány” (Sajnos nem bírja feldolgozni, hogy már nem ő az, és soha nem is lesz…) Mindketten rúgtak bele párat, és biztos még többen is, csak őket nem hallottam a reggeli műsorban.

A darwini evolúcióelmélet legnagyobb tévedése és „bűne”, hogy elültette ezt a téveszmét a fejünkben, hogy ez a fennmaradás farkastörvénye. (Lásd erről bővebben Bruce Lipton és Steve Bhaerman: Spontán evolúció c. könyvét.) Óriási pusztítást okozott. Nyilván nem Darwint hibáztatom (sőt, sok mindent a végén vissza is vont az elméleteiből). De a jelenlegi tudati szintnek ez az elmélet jól jön és/vagy fordítva: ezt a hozzáállást, elKÉPzelést termelte ki az akkori tudati szint (-> „hiszem, ha látom” vagy „látom, ha hiszem” téma).

A vesztest és a gyengét azért tettem idézőjelbe, mert ilyen a természetben nincsen. A természet egyszerűen nem így működik (-> Bruce Lipton, vagy Lynn Margulis, Carl Sagan egykori feleségének könyvei, Peter Russel: The Awakening Earth: The Global Brain). Nincsen vesztes vagy győztes, csak szimbiózis. Minden mindennel összefügg és minden faj és egyed egymás számára nélkülözhetetlen. Csak körforgás van, átmeneti áldozatok, egymás elfogyasztása. (Mert mind egymást esszük. Mi mást is tehetnénk? Nem kívülről, a világűrből kapunk élelmiszer-utánpótlást, mint például az afrikai éhezők. Tudom, ez is óriási tabutéma, de aki elolvassa Daniel Quinn Izmael trilógiáját, az érteni fogja, miről beszélek. A bolygó véges, és véges benne az anyag is.) Az évezredek óta valóban működő, és ma már csak nyomokban látható emberi kultúrák, akiket Daniel Quinn „MEGHAGYÓKNAK” nevez, sem így működnek: Emlékszem egy tancélos történetre, amiben afrikai gyerekeket akartak a mi civilizációs fogalmaink szerint megversenyeztetni, és ez nem működött, mert az elől szaladók ugyan szaladtak ezerrel, mert persze, hogy meg akarták mutatni, hogy erősek, ügyesek, de a végén bevárták egymást, hogy együtt érjenek célba. „Hogyan is nyerhetnénk úgy, hogy a másik veszít?! címszóval. De láthatunk rengeteg természetfilmet is, amikor a sebesült állatot a többiek segítik, megóvják. Néha hátrahagyják, ha a többség érdeke ezt ott(!) és akkor(!) felülírja, de ez nem törvény! Nem az erősebb kutya ba…, hanem aki akkor és ott a leginkább alkalmas és megfelelő rá az egyén és a faj (sőt a többi faj) egésze szempontjából. 

Megosztás, háborús nyelvezet és politika – oszd meg és uralkodj

„Nomen est omen” (Egyik kedvenc témám a nevünk, az örökölt vagy tudatos névválasztásunk.) „VIKTORunk” nem tud más nyelven beszélni, csak háborús hasonlatokkal: „Akkora győzelmet arattunk, hogy a Holdról is látszik!” „Ennyi ellenfelünk még sosem volt!” Háborúzik kíméletlenül, minden eszközt felhasznál a hadjáratban, hogy legyőzze az ellenséget. Van is féltenivalója, ez érhető. Valamelyik reggeli politikus jó látta: megijedt. Az emberek pedig befolyásolhatók, hagyják magukat megosztani, egymásnak ugrani… a régi jól bevált recept. 

KÉPmutatás, manipulálhatóság, kritikus gondolkodás hiánya

Orbán Viktor: „A szív győzött…” Bocsánat, de nem emlékszem, hogy volt tovább a mondat. Nem bírta a gyomrom, gyorsan el is felejtettem, hogy elmúljon tőle a hányingerem. … de hasonlóan hamis volt a folytatás. KÉPmutatás. Beszédes magyar nyelvünk. Olyan KÉPet mutat, ami nem lehetne ennél hamisabb, hiteltelenebb.

Az egyik reggeli politikus azzal magyarázta a baloldal vereségét, hogy Orbán Viktor nagyon okosan rátapintott arra, hogy jelen körülmények között, azaz kovid után (után?! senki ne dőljön be a látszatnak!), háborúban, gazdasági válságban egyetlen dologra vágynak az emberek: békére és biztonságra. Nos, ezt Orbán Viktor megígérte nekik. Mindkettőről biztosította a híveit: Ő nem akar háborút, stabilitást kínál. Nem érdekes, hogy ez szándékos hazugság: Egy bizonytalan és békétlen világban biztonságot ígérni úgy, hogy ezt nyilvánvalóan lehetetlen most bárkinek is biztosítani! „Biztonságot kellett volna ígérni (hazudni: csak ezt nyilván nem mondta ki), és akkor nyerünk”. A nyilatkozó politikus szerint ezt kellett volna az ellenzéknek is ígérni. Ez egy politikus véleménye. Ez az erkölcsi szint. Nem csoda, hogy értékválásban van a világ. Ne csodálkozzunk, ha mind vesztesek, és mi is, ha bedőlünk nekik, avagy tőlük várjuk a mentőövet.

De manipulálhatóak vagyunk. Ahogy írtam, meg kell nézni ezeknek az embereknek a szavait, testbeszédét, hogy mennyire koherens (egybecsengő), vagy mennyire ellentmondó, azaz hamis, manipulatív…

Az emberek sajnos elhiszik a propagandát, mert az egyre több okos eszközzel felvértezve magukat egyre ostobábbá és egy-ügy-űbbé válnak. A józan ész és a kritikai gondolkodás elveszítése már a kovidügyben is megmutatkozott. Az eredményt látjuk… és még rosszabbat is fogunk látni, ha nem ébred fel rohamsebességgel minél több ember. 

Anómia és apátia, azaz miért mentem el szavazni

Facebook megosztásom a választás napján:

„Én is bizonytalan vagyok. Most nincsen jó választás, legalábbis pártpolitikailag. Csak rossz vagy még rosszabb. Ehhez érdemes alaposan megvizsgálni, hogy miről is szól valójában Ukrajna, mit készít elő ennek leple alatt a háttérben a WHO, és milyen forgatókönyv vár ránk a közeli és távolabbi jövőre nézve: https://szkeptikuskerekasztal.com/a-haboru-tenyleges-kovetkezmenye-a-szabadsag-es-rendszertol-valo-fuggetlenseg-tovabbi-erozioja/

Engem egyetlen egy dolog visz el a választásra: ez pedig elsősorban pszichológiai. A jelenlegi magyar lélekállapot rettenetes: Egyik oldalon a végtelekig felfokozott megosztottság, gyűlölködés, harag, frusztráció. A másik negatív véglet pedig a mély apátia, a tehetetlenségérzés, hogy valaha még van-e esélyünk politikai és egyéb sokszínűségre (a diverzitás a természetben az alkalmazkodóképesség, a túlélés és a fejlődés kulcsa!). Hogy valaha bele tudunk-e még szólni abba, hogy mi történik velünk, van-e bármilyen valós „választásunk”. Teljes erkölcsi mélyrepülésben, anómiában (=értékválságban) van az ország (világ). Értékválság van, mert aki lop, csal, hazudik, az van fent, az az egyre vékonyodó réteg pedig, aki próbál a két végletesen negatív lélekállapot között ember maradni, az van alul. Ez az ember(i)ség, a jövő halála.

Ezt a mélyrepülést kell megállítani az utolsó utáni órában. Egy összefogásra képes, új reményt kapott nép képes lesz majd végre valódi rendszerváltásra, ha az új kormánnyal mégsem lesz elégedett. Ha a mostani garnitúra marad, én erre nem látok esélyt. (Zárójelben, bár cseppet sem lényegtelen: Konzervatívnak lenni, a régihez ragaszkodni egy ilyen rohamosan változó világban nem túl bölcs dolog, sőt egyenesen veszélyes.)

Nem látok egyelőre igazi jó választást, de rövid távon  eldöntöttem mire szavazok: a változ(tat)ásra.”

Ez kellett történjen? – Paradigmaváltás

Igen, ez kellett történjen azért, hogy felfogjuk végre, hogy ne várjuk a csodát ettől a rendszertől, hogy a közéletben (közös életben) nem elég annyira részt venni, hogy négyévente másra toljuk a munkát egy „X” berajzolásával a szavazólapon. Sőt, van aki még ennyit sem tesz meg, vagy mert nem érdekli, lusta, vagy mert azt hiszi, úgysincs mit tenni (tanult tehetetlenség!). Egy nem elhanyagolható réteg pedig úgy gondolja, rá nem hat ez az egész (-> Hogyan legyünk ultraspirituálisak blogbejegyzés). Hogyha mondjuk, eleget meditál, mindebből kimaradhat. Nem bántásból mondom, nem a meditálás ellen vagyok, sőt. Meditálni kell. De nem ilyen egyszerű a spiritualitás (sem). Néha igen, néha nem: Fuss vagy harcolj. Mikor melyik? Ez itt a nagy kérdés, az igazi bölcsesség kulcsa (-> Tenni vagy nem tenni?! c. blogbejegyzés).

De még ha meg is van az „X”, akkor is hátravan még a felelősség, hogy visszahívjuk, számon kérjük, ha nem tetszik a vezető, akit azért fizetünk, hogy minket képviseljen. Ahelyett hogy „úgysincs mit tenni” kifogással mennénk a dolgunkra. Még akkor is, ha az életünk egyre nehezebb, és éppen a lustaság, a felelősség áthárítása, a közöny miatt (akiket még a pokol sem fogad, ahogy Dante megírta). És lehet a következő négy évben arra várni, hogy majd ugyanezekkel a módszerekkel „nyeri fogunk”.

Igen, ez kellett, hogy történjen, mert minden okkal történik. Nagy közhely, de azért még igaz. Sajnos. Merthogy utáljuk beismerni. Pedig az élet napról napra figyelmeztet, adja a pofonokat. Sőt egyre nagyobbakat. (Mindnyájan megtapasztaltuk/tapasztaljuk.) Ezt a felelősséget kell bevállalnunk, és tudatosan változtatnunk. Mert enélkül valódi választás, változás nem lehetséges:

„A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal.Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül.”

Daniel Quinn: Izmael-trilógia

Hogyan tovább? Valódi választásOK, valódi változásOK

„Nem lehet egy problémát megoldani azon a tudati szinten, ahol létrehoztuk.”

Einstein

Einstein ugyanazt mondja, mint Izmael, csak más szavakkal. Ez egy óriási téma, itt inkább csak néhány bevezető gondolatot írnék, úgy is hosszúra nyúltam. Nem egyszerű a téma, hiszen egy egész rendszer, világ megváltoztatása most a tét (és persze saját magunké is, először is, de ezzel nem mondtam semmi újat). Persze „más ismerni az utat, és más járni rajta”, hogy megint csak Morhpeust idézzem. De az első lépés mindig a probléma felismerése, feltérképezése.

Azonban mielőtt egy lépést is tennénk, érdemes megköszönni a tanítást másoknak, és elereszteni egy-két pozitív gondolatot, imát az éterbe, ellensúlyozandó a szomorúságot, netán kétségbeesést. (Sokan készülnek elhagyni az országot most is, sajnos. De szerencsére olyat is ismerek, aki éppen hazajön: mert úgy érzi, most itthon van dolga.)

Tehát: Először is köszönöm Márki-Zay Péternek (neki először, mert most őt feszítik éppen keresztre, és az én női lelkem egyből az „elesettet” támogatja). És persze köszönöm mindenki másnak is, aki odatette magát, jól vagy rosszul, nem tisztem megítélni, de legalább nem közönyös… Ez is kicsit ezo szöveg, de azért még jót tesz. Ha önmagában nem is elég. Mert van még dolgunk bőven.

Én az a fajta vagyok, aki az átmeneti letaglózottság (amikor átengedem vagy kénytelen vagyok átengedni magamat a felfokozottabb érzelmi állapotnak, mert nem lehet, és nem is érdemes ezt elfojtani, de ez messzire vezet…), viszonylag hamar megrázom magam (vagyis egyre hamarabb, korábbi önmagamhoz képest!). Számot veszek, felelősséget vállalok, amint képes vagyok rá. Mert ott lent a gödör alján (az „alvilágban”, amin például Clarissa Pinkola Estés: Farkasollak futó asszonyok című alapkönyvében átsegít) ez még nem megy. És mihamarabb igyekszem megtanulni a leckéket. Már amit már látok az aktuális „pofonoknak köszönhetően”.

Lássuk, mit látok most: A felelősségvállalás után a kritikus gondolkodásunk visszaszerzése az egyik első lépés. Nemcsak a magunké, hanem azokat is segíteni kell abban, akik rászorulnak. Mert sokan kellünk a változáshoz szükséges kritikus tömeghez. Persze azt is fontos mérlegelnünk, hogy az egyébként is szűkös erőforrásainkat kire fordítsuk: azokra, akik nyitottak rá. Azt nem lehet erőszakkal megmenteni, aki ezt nem akarja maga is! Azonban ahhoz, hogy akarja, előbb meg kell látnia a problémát. Ebben tudunk segíteni a tájékoztatással.

A választások megmutatták, hogy a „vidék” kiszolgáltatottabb, jobban kitett a közmédia-propagandának, a romló gazdasági helyzetnek! A főváros mindig is inkább volt a valódi és szellemi forradalom központja. A vidéket kell ébreszteni, felemelni… Sokan költöznek most ki vidékre, ahol élhetőbb lesz a jövő. Megteremtődik ez a híd a „gyüttmenteken” keresztül is. Ez már történik. Csak meg kell lovagolni a hullámot.

A változás elkerülhetetlen: Egy letűnőben lévő rendszer utolsó bástyái dőlnek le (hogy most én is harcos nyelvezettel éljek), ha akarják a jelenlegi rendszer haszonélvezői, ha nem. Azért is kapaszkodnak ilyen erővel. Ők a régi korszak emberei, dinoszauruszok, bármilyen félelmetesek, agresszívak (vagy annak láttatják magukat). Ők is csak félnek. Ezért is veszélyes a háborús uszítás: mert a „te vagy én élem túl”, nagyon erős hívószó: Ezt jól tudja Orbán Viktor és a többi diktátor(ságra hajló) vezető és a kiszolgáló propagandagépezete.

Látszólag paradox módon az erősségük egyben a gyengeségük is. A régi rendszerbe kapaszkodó erőknek óriási az előnyük: nemcsak erőforrásokban, de jól bevált receptekben is. Ezért is tudott győzni még Orbán Viktor konzervatív rendszere, és ezért gyenge még az új utakat keresgélő ellenzék. Ők tehát versenyautóval száguldanak, mi gyalog. Az ő pályájukon nem érdemes beszállni a versenybe. Mink van nekünk, amilyük nekik nincsen? Valódi előrelátásunk, bölcsességünk, mag-a-tartásunk (erkölcs, gerinc), szívünk, LELeményességünk. Mi vagyunk a kulturális kreatívok közössége… Van sok fiatal körülöttünk, akik más, új szemszögből látják a világot. Őket is meg kell szólítanunk, pláne mert az ő jövőjükről van szó. Van sok tettre kész, szerető, erős, okos, túlélésben (ki)képezett… nő körülöttünk. Nagyon fontosak vagyunk most mi, nők. Tízezer év férfivilága (azaz a 99%-os dominanciába került „ELVEVŐ” civilizáció, lásd Izmael) ezt teremtette, ami most van (ha tetszik, ha nem), muszáj helyreállítani az egyensúlyt. Ezt nagyon sok (egyre több) bölcs férfi is látja már szerencsére.

És az, hogy mi "gyalog" vagyunk ebben a helyzetben, sok előnnyel is jár: Nem véletlenül választottam a CsigaStratégia nevet a blognak. Például mert „lassan járj, tovább érsz”. Aki gyalog jár, le tud térni az aszfaltos útról, ahol a 99% most száguld a szakadék felé. Ők csak az aszfalton tudnak robogni. Mi le tudunk térni például erdei ösvényekre, amivel lerövidíthetjük az utat (mint egy féreglyuk a galaxisban). Aki gyalog jár, tud szemlélődni, észreveszi a dolgokat maga körül, van ideje értékelni, amit lát, ami történik körülötte, ellentétben azzal, aki száguld a szakadékba a kijelölt aszfaltozott úton.

Még egyszer, újra és újra Izmael fenti idézete a világ megmentéséről. Orbán Viktor és a választása világosan igazolta, hogy igaza van: Mindennemű valós program nélkül, sőt még csak az ígérete nélkül is tudott „nyerni” (ideig óráig), mert az eddigi szemlélettel, a mostani kollektív tudati szinten ez programok nélkül is működik. Ez már az automatikus, a robotpilóta üzemmód. Ezt is fordítsuk a javukra: csatlakozzunk le a robotpilótáról, kezdjünk tudatosan szemleletet változtatni, és akkor menni fog a változás magától. Programok nélkül. Vagy ahogy Einstein is mondja, és még sokan mások:

"Van erősebb a világ összes hadseregénél: egy eszme, amelynek eljött az ideje."

Victor Hugo