„Akár azt hiszed, hogy meg tudod csinálni, akár azt, hogy nem,
mindenképpen igazad lesz”
(Henry Ford)
Sokak számára rengeteg félelmet, korábbi rossz
tapasztalatot, negatív előfeltételezést (előítéletet) hoz a felszínre a
kiköltözés/összeköltözés gondolata, és rettennek megtenni. Nem alaptalanok a
félelmek. De a kérdés mindig az, hogy mit kezdünk a félelemmel. Számomra ez a
kiköltözős projekt sem ijesztőbb, mint sok minden más. Csinálni kell, mert ez a
jövő, nincs mese. Aki mer, az nyer. (Persze már túl vagyok sok bevállalós, „lelépek
a láthatatlan hídra” Indiana Jones-os lépésen. Sőt egy sor rossz tapasztalaton
én is.)
Úgy vagyok a kiköltözéssel, mint a házassággal vagy szimplán
azzal, ha veszek egy társasházi lakást. Mindkettő esetében beleszeretünk,
meglépjük. Nyílván van egy elképzelésünk, de nem irkálunk előre hosszú listákat
arról, hogy mik a szempontjaink, tökéletes lesz-e a választottunk, vagy hogy
milyen konfliktusok lesznek majd a lakókkal. Pedig lesznek. A házasságok egy
része válással végződik, mégis mindig mindent elkövetünk, hogy megtartsuk a kapcsolatot.
És ahhoz képest, hogy többnyire tényleg nem előzi meg semmiféle előzetes
mérlegelés és kalkuláció, egészen sok esetben tartósnak és gyümölcsözőnek is bizonyul
a párválasztás. Az pedig végképp ritka, hogy valaki csak azért költözzön el egy
házból, mert hülyék a szomszédok. Pedig szinte mindig van 1-2 kezelhetetlen, „hülye”
szomszéd.
Tudom, hogy nincsen annyira egymásra utalva egy szimpla
lakóközösség, mint egy ilyen kiköltözős csapat, de miért is lenne ez utóbbi ilyen
ijesztően nehéz? Kialakítják a maguk együttműködési szabályait (itt is vannak
közös tulajdonok, eszközök, feladatok, kiadások stb.!), és ezek alapján működnek
a társasházak és minden egyéb közösség (munkahely, sportklub vagy bármi) is.
Mert akarják, és mert kénytelenek. Egyedül nem megy (és nem is érdemes).
És itt van szerintem a lényeg: a döntés (elhatározás), az elköteleződés és a
kitartás a döntés mellett. Ezért is hoztam a házasság / társasházi lakás példáját:
meglépjük, mert vele / ott akarunk élni.
 |
SIKER: A jéghegy illúzió
Amit látnak az emberek: SIKER!
Amit nem látnak: Elköteleződés, kemény munka, jó szokások kialakítása, csalódás/elkeseredés. áldozathozatal, hibák/bukás, kitartás (újrakezdés a leckék megtanulása után)... |
Ráadásul nemcsak hátrányokkal indul egy kiköltözős közösség,
hanem előnyökkel is. Például eleve egy közös szemlélet, hasonló világlátás
mentén alakulunk. Ez már óriási előny egy társasházhoz képest. Közösen választhatjuk
meg az életterünket, alakíthatjuk ki az együttélésünk fizikai környezetét, alapszabályait,
és ha ezt ügyesen, megfontoltan csináljuk, akkor már eleve megelőzhetünk egy
rakás problémát és konfliktust. Mindamellett én nem vagyok híve az
agyonszabályozásnak. Hiszen látjuk, hogy nem működik. A szabályoknak belülről
kell fakadniuk. És ez is egy előny a kiköltözős közösségek esetében, hogy
lehetőségünk van arra, hogy rendszeresen és célzottan foglalkozzunk egymás „mentálhigiénéjével”,
hogy együtt fejlődjünk, tudatosodjunk. Csinál ilyet egy társasházi lakóközösség?
Még a partnerkapcsolatok, családok zöme sem. Pedig mennyivel jobban menne akkor
az együttélés.
Hát ennyit szerettem volna elmondani arról, hogy (szerintem)
érdemes-e túlzott félelmekkel nekiindulni ennek az útnak. Aki ugyanis nem tudja
ezeket elengedni, aki nem azon töri a fejét, hogy hogyan lehet ezeket megelőzni
és/vagy orvosolni, az tényleg jobb, ha el sem indul, mert le fogja húzni a
közösséget. (Ahogy látjuk a kiköltözős Facebook csoportokban is, még az előtt,
hogy egy lépést is tettek volna a vágyott cél felé.)
-----------
Megjegyzés: Bármilyen bölcsnek is tűnnek a közmondások,
legalább annyi kárt okoznak, mint hasznot, ha egy kaptafára kezeljük őket. Sőt,
én úgy látom, hogy a legtöbb esetben a fejlődés kerékkötői!
Ezért is hoztuk létre anno a „Járt utat a járatlanért... halaszd
holnapra” Facebook csoportot. Okulás gyanánt :-).
