"Van, aki nem tud, és nem tudja, hogy nem tud. Ő együgyű, hagyjátok!
Van, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud. Ő tudatlan, tanítsátok!
Van, aki nem tud, és azt hiszi, hogy tud. Őt kerüljétek!
Van, aki tud, de nem tudja, hogy tud. Ő alszik, ébresszétek fel!
Van, aki tud, és tudja, hogy tud, Ő bölcs, kövessétek!”
(hindu bölcsesség)
Voltál már úgy, hogy rád tört az ihlet, hogy alkoss – írj, fess, zenét szerezz… –, mert egy erős érzelem, öröm vagy bánat, vagy valamilyen sürgető mondanivaló ellenállhatatlanul tört utat magának a külvilág felé, és nem tudtál neki ellenállni?
Szóval gyarló közlési vágyamnak engedve mindent félredobtam, sőt megszakítottam a reggeli készülődésem szokásos menetét is. Így aztán tíz perces kis tornám és jókívánságom az univerzum felé :-) is elmaradt. Bevállalva, hogy ma megint elszalasztok egy fontos lépést a megvilágosodásom felé :-(.Ha már így alakult, leírom, hogy mik ezek az ellenállhatatlan érzések és gondolatok, amelyek miatt itt ülök a gép előtt, ahelyett hogy hálaimám az élet nagyszerűségéről az éterben szállna tova. Már úgyis régóta akartam erről írni, hátha más gyarló lelkeknek is tanulságul szolgál.
Kezdjük azzal, hogy akármilyen "ultraspirituális" is szeretnék lenni, ma reggel egy cseppet sem érzem az életet nagyszerűnek. Sőt, az átlagosnál is fájdalmasabb érzésekkel szembesülök. És ami még nagyobb baj, hogy nem élvezem ezeket az érzéseket. Cseppet sem. Sőt per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy megköszönjem neked „ó, uram / univerzum”, hogy esélyt adsz nekem a gyógyulásra ezzel a fájdalommal. Mert fájdalom tör utat az újnak, nem igaz? Hát persze. De ha őszinte akarnék lenni, inkább azt mondanám: Drága Teremtőm! Nem pécéznél ki most már valaki mást a leckéztetésre?! Na, jó, ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor leírnám a valódi, nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amiket használtam. De ki a fene akar őszinte lenni?! Hát ez is mutatja, hogy mennyire nem vagyok kellően spirituális.
Pedig a spiritualitás témája sok-sok éve foglalkoztat engem is, hiszen elkerülhetetlen része egy olyan paradigmaváltó korszaknak, mint ez a mostani. Ilyenkor az emberek még fokozottabban keresik a kapaszkodókat. És mint oly sokszor, sok ezek közül most is tévútra vezet, vagy legalábbis félreértelmezzük a lényegét. De (ahogy mondtam) azért én is gyakorolok bőszen, mert valóban fontosnak tartom ezt a belső fejlődést. És ha ennyi év gyakorlás után meg nem is világosodtam (még mindig nem!?), arra talán jó volt ez a folyamat, hogy kezdjek ráérezni arra, mikor igaz valami, és mikor hamis, hogy mikor őszinte, és mikor őszintétlen. Hogy mikor csapok be másokat, és ami még fontosabb, mikor csapom be önmagamat.
Nem egyszerű dolog. Sőt, az egyik legnehezebb. Mert ki a csuda szeret szembesülni azzal, hogy nem olyan nagyszerű és emelkedett lélek, mint amilyennek gondolja magát? Kognitív disszonancia… Manapság (pláne a kovid tömeghipnózis láttán) sokszor találjuk szemben magunkat ezzel a fogalommal. De nem szeretnék most ennek fejtegetésébe belemenni. Nem is tudok, mert teljesen el vagyok merülve a saját világfájdalmamban, önsajnálatomban, és ellenállhatatlanul dagonyázom ebben. Ahelyett hogy a keblemre ölelném a világot.
De félretéve a tréfát (ami sajnos nem is annyira tréfa), tényleg nagyon régóta szeretném megosztani másokkal ezeket a dilemmáimat a spiritualitásról és az (ön)becsapásról. Csakhogy éppen azok az ultraspirituális lelkek, akiknek az őszinteségével kapcsolatban kételkedem, értenének félre, sőt zavarnának vissza a sor végére, hogy kezdjem elölről a megvilágosodásleckéket. Mert nyilvánvalóan(!) tévúton járok.
Szerencsére, mint annyiszor, az univerzum megint a segítségemre sietett. Bizonyítva ezzel, hogy a gyarló lelkeket sem ejtette ki a pikszisből :-). Szembejött velem JS Sears videója a spiritualitásról. Istenem! Ez az! Nem kell nekem magyarázkodnom, nem kell keresgélnem a szavakat.
Amikor megláttam, hogy milyen könyvet tart a kezében a videó végén, végre igazán nevethetnékem támadt. (Hála a humornak, ami a legkomolyabb témákban, legnehezebb élethelyzetekben is segít. Köszönöm, JP!) Mert remek könyv egyébként, de avatatlanok (azaz az önbecsapás állapotában leledzők) kezében pont annyit ér, mint a Biblia a hithű keresztényekében, akik az ima után keresztes hadjáratra indulnak az igaz hit nevében. (Régen a gaz hitetlenek ellen, most a biológiai fegyvernek(!) titulált oltatlanokat kardélre, bocsánat, fecskendőre hányva.)
Biztosan sokan félreértik JP Sears üzenetét és az én kommentáromat is, de ha már pár ember is akad, aki érti, hogy miről beszél, és hogy mi a bajom nekem is ezzel az "spiriguru / ezobanya" hozzáállással (ahogy megint csak gyarló, sőt csúnyán ítélkező módon… de az vesse rám az első követ… én nevezni szoktam), már nem éltünk hiába.
Azokat pedig úgysem lehet felébreszteni, akik azt hiszik, hogy ébren vannak.
Bízom benne, hogy eljut az üzenetem azokhoz is, akik miatt (miatt??!! juj, de csúnyán infraspirituális* vagyok már megint, hogy másokat okolok, ahelyett hogy magamba szállnék) most „sajgó szívvel” itt gépelek a reggeli tornám helyett, és legközelebb kevésbé lesznek ultraspirituálisak, kevesebb fájdalmat okoznak másoknak a „szabad szellem” jegyében. Csak remélni tudom, hogy az ultraspiritualitás helyett a jövőben egyszerűen csak igyekeznek jobb, valóban (és nem látszat) együttérző emberré válni.
Namaste
---
*Mi lehet az ultra ellentétre, infra?
Kezdjük azzal, hogy akármilyen "ultraspirituális" is szeretnék lenni, ma reggel egy cseppet sem érzem az életet nagyszerűnek. Sőt, az átlagosnál is fájdalmasabb érzésekkel szembesülök. És ami még nagyobb baj, hogy nem élvezem ezeket az érzéseket. Cseppet sem. Sőt per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy megköszönjem neked „ó, uram / univerzum”, hogy esélyt adsz nekem a gyógyulásra ezzel a fájdalommal. Mert fájdalom tör utat az újnak, nem igaz? Hát persze. De ha őszinte akarnék lenni, inkább azt mondanám: Drága Teremtőm! Nem pécéznél ki most már valaki mást a leckéztetésre?! Na, jó, ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor leírnám a valódi, nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amiket használtam. De ki a fene akar őszinte lenni?! Hát ez is mutatja, hogy mennyire nem vagyok kellően spirituális.
Pedig a spiritualitás témája sok-sok éve foglalkoztat engem is, hiszen elkerülhetetlen része egy olyan paradigmaváltó korszaknak, mint ez a mostani. Ilyenkor az emberek még fokozottabban keresik a kapaszkodókat. És mint oly sokszor, sok ezek közül most is tévútra vezet, vagy legalábbis félreértelmezzük a lényegét. De (ahogy mondtam) azért én is gyakorolok bőszen, mert valóban fontosnak tartom ezt a belső fejlődést. És ha ennyi év gyakorlás után meg nem is világosodtam (még mindig nem!?), arra talán jó volt ez a folyamat, hogy kezdjek ráérezni arra, mikor igaz valami, és mikor hamis, hogy mikor őszinte, és mikor őszintétlen. Hogy mikor csapok be másokat, és ami még fontosabb, mikor csapom be önmagamat.
Nem egyszerű dolog. Sőt, az egyik legnehezebb. Mert ki a csuda szeret szembesülni azzal, hogy nem olyan nagyszerű és emelkedett lélek, mint amilyennek gondolja magát? Kognitív disszonancia… Manapság (pláne a kovid tömeghipnózis láttán) sokszor találjuk szemben magunkat ezzel a fogalommal. De nem szeretnék most ennek fejtegetésébe belemenni. Nem is tudok, mert teljesen el vagyok merülve a saját világfájdalmamban, önsajnálatomban, és ellenállhatatlanul dagonyázom ebben. Ahelyett hogy a keblemre ölelném a világot.
De félretéve a tréfát (ami sajnos nem is annyira tréfa), tényleg nagyon régóta szeretném megosztani másokkal ezeket a dilemmáimat a spiritualitásról és az (ön)becsapásról. Csakhogy éppen azok az ultraspirituális lelkek, akiknek az őszinteségével kapcsolatban kételkedem, értenének félre, sőt zavarnának vissza a sor végére, hogy kezdjem elölről a megvilágosodásleckéket. Mert nyilvánvalóan(!) tévúton járok.
Szerencsére, mint annyiszor, az univerzum megint a segítségemre sietett. Bizonyítva ezzel, hogy a gyarló lelkeket sem ejtette ki a pikszisből :-). Szembejött velem JS Sears videója a spiritualitásról. Istenem! Ez az! Nem kell nekem magyarázkodnom, nem kell keresgélnem a szavakat.
Amikor megláttam, hogy milyen könyvet tart a kezében a videó végén, végre igazán nevethetnékem támadt. (Hála a humornak, ami a legkomolyabb témákban, legnehezebb élethelyzetekben is segít. Köszönöm, JP!) Mert remek könyv egyébként, de avatatlanok (azaz az önbecsapás állapotában leledzők) kezében pont annyit ér, mint a Biblia a hithű keresztényekében, akik az ima után keresztes hadjáratra indulnak az igaz hit nevében. (Régen a gaz hitetlenek ellen, most a biológiai fegyvernek(!) titulált oltatlanokat kardélre, bocsánat, fecskendőre hányva.)
Biztosan sokan félreértik JP Sears üzenetét és az én kommentáromat is, de ha már pár ember is akad, aki érti, hogy miről beszél, és hogy mi a bajom nekem is ezzel az "spiriguru / ezobanya" hozzáállással (ahogy megint csak gyarló, sőt csúnyán ítélkező módon… de az vesse rám az első követ… én nevezni szoktam), már nem éltünk hiába.
Azokat pedig úgysem lehet felébreszteni, akik azt hiszik, hogy ébren vannak.
Bízom benne, hogy eljut az üzenetem azokhoz is, akik miatt (miatt??!! juj, de csúnyán infraspirituális* vagyok már megint, hogy másokat okolok, ahelyett hogy magamba szállnék) most „sajgó szívvel” itt gépelek a reggeli tornám helyett, és legközelebb kevésbé lesznek ultraspirituálisak, kevesebb fájdalmat okoznak másoknak a „szabad szellem” jegyében. Csak remélni tudom, hogy az ultraspiritualitás helyett a jövőben egyszerűen csak igyekeznek jobb, valóban (és nem látszat) együttérző emberré válni.
Namaste
---
*Mi lehet az ultra ellentétre, infra?
