Az elkóborolt macskákról, a lélek sebeiről és az elengedésről (No.2.)

„Az az igazság, hogyha mindent meg tudnánk érteni, mindent meg tudnánk bocsátani.

A legtöbb ember azonban csak hosszú alkímiai fürdő után jut el ide.”

Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok)

Bár csak ma (09.20-án) osztottam meg, de ez az írás 2022.08.28-án született. Ez azért fontos, mert azóta sok minden történt. Haladtam a lélekgyógyító folyamattal, és a munkám gyümölcse nem maradt el. „A változás változást hoz, minden téren” – írta egy kedves barátnőm… De erről majd legközelebb. 

Előzmények a teljesség igénye nélkül:

CsigaBlog 2022.04.06: Istenem, Te tudod! – A macskákról és az elengedésről

CsigaBlog 2022.03.19: Hogyan legyél ultraspirituális (a la JP Sears)

CsigaBlog 2020.07.10: Tenni vagy nem tenni…?!

Bevezető

Régen írtam blogot. Ami nem azt jelenti, hogy tétlenkednék a háttérben. Sőt! Nagyon komoly és életbevágó öngyógyító folyamatom megyek keresztül, aminek a tanulságait – jó szokásomhoz híven :-) – beépítem majd valamelyik számomra és mások számára is hasznos célomba, hogy egy nagyobb körnek is segítséget nyújthassak. Így születik egy új blog, könyv, tréning... Szóval látszólag csend van, szorgoskodom a színfalak mögött, majd egyszer csak – bumm! – kiugrasztom a nyulat a bokorból. Vagy inkább a macskát? De addig is, amíg a macska-nyúl készülődik, megosztok egy-egy gondolatot, mert írás nélkül nem élet az élet.

Most egy olyan téma sarkallt újra írásra, amit már többször elővettem én is, és ami az egyik legkeményebb lecke az életünkben: A szakítás/elhagyás, elengedés, megbocsátás témája. De lássuk előbb az újabb anekdotát a kóbor macská(k)ról.

Anekdota az elkóborolt macskákról, avagy egy újabb (szimbolikus) pofon

Azt mondta egy ismerősöm pár hete, hogy ez a veszteségek éve. Hát ezzel sajnos nagyon egyet tudok érteni. És az év fele még hátravan! No de ne fessük az ördögöt a falra. Különben is, az érem másik oldala mindig a nyerésről szól. Ha másról nem is, a tapasztalatnyerésről. De én azt is látom, hogy hosszú távon a „dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra!”. Ez a mantra az egyik kapaszkodóm nehéz időkben. Most azonban a „nyereség” rész még rejtőzködik, a veszteségek viharfelhői eltakarják a napot: Az elmúlt hónapokban ugyanis gyors egymásutánban veszítettem el a páromat, akivel azt hittem, együtt fogunk megöregedni, az édesanyámat, és az összes, igen! az összes macskámat. Utóbbi talán el is törpülne az előbbiek mellett, ha nem lenne egy éppen egyedül élő ember számára annyira fontos társ egy cica vagy egy kutya. Mert hiába a sok-sok segítő kezet nyújtó barát, most csak ők voltak velem, ők voltak a vigaszaim az átsírt esténken és a főbe kólintó reggeleken, amikor a jótékony feledést hozó álomból az embernek szinte kipattan a szeme a rideg valóságra. Amikor már nyúlna a keze, de a társának, aki annyi éven át ott feküdt mellette (és akivel még ha nem is mindig rózsásan, de tizennégy évig együtt volt jóban-rosszban), most egyik pillanatról a másikra hűlt helye. Istenem, ezek a reggelek (voltak) a legrosszabbak…!

Egy hosszú évek óta beteg, idős szülő halála fájó, de természetes esemény. Egy (élet)társ váratlan és villámcsapásszerűen hirtelen és kíméletlen kiszakadása az életedből felfoghatatlan, sokkoló trauma. Nem érted, hogyan tehette, hogy úgy elhagyott, hogy hátra sem nézett. Nem értesz semmit, csak megszakad a szíved…

Közben pedig a „nemzetközi helyzet fokozódik”, így nem volt más hátra, mint hogy ezerrel nekiugorjak az öngyógyításnak, a többszörös gyász feldolgozásának. Dolgoztam tehát minden erőmmel és minden segítséget megragadva (amiből hála az égnek, nagyon-nagyon sok érkezett), hogy begyógyítsam összetört szívemet. (Mert összetört. Éppen ma volt egy ilyen halálfélelmet okozó álmom, amiben leállt a szívem.) Egy elképesztően intenzív és kemény, mégis hihetetlen és csodaszámba menő történésekkel tarkított folyamaton megyek keresztül (ami maga is megérne egy regényt), sűrű hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel. És ami a legnehezebb az egészben, hogy amikor az ember már azt hiszi, hogy kicsit jobban van, hogy túl van a nehezén, akkor kapja az újabb pofonokat.

Ez történt június végén, amikor elveszett a két megmaradt kandúrcicám is. (Kezdődött a Macskaveszteség a párommal. Nem sokkal ezután, tavasz elején a nőstény cicánk is eltűnt a telekről: A legkedvesebb, legragaszkodóbb anyacica, aki tíz évig volt hűséges társunk. Pintyőke, a fekete(!) macska. Mintha csak megérezte volna, hogy az a két ember, akihez tartozott, már nem tartozik össze többé. Nem volt maradása…) És nyár közepén ugyanitt kóborolt el a két kandúr. Sokáig vártam őket haza. Végül is szoktak csavarogni! Ilyenek a macskák. Aztán elunván a passzív várakozást, írtam a falu Facebook csoportjába. És azonnal lett eredmény. Mindkét kandúrt látták a faluban! Az egyikről kaptam is fotót, videót, egy hónapja szegődött egy házhoz. Ő az! Minden stimmel. Az időpont, a színe, a félősen kedves természete. Pattantam is a buszra másnap, hogy érte menjek. Nem részletezem, hogy milyen kalandosan sikerült őt befogni (ráment másfél napom, több órányi buszozással, több km-nyi gyaloglással, kánikulában, illetve éjszaka a koromsötét szőlőhegyen), és végül a hosszú buszozás után végre hazaértem vele. Igaz, kissé elbizonytalanodtam, amikor először megláttam a macskahordozóban (nem voltam ott, amikor sikerült végre előcsalogatni és „bedobozolni”), mert nem látszott jól: egyszínű vörös, semmi jellegzetességet nem mutató cica, akit ráadásul olyan régen láttam. De én annyira akartam hinni, hogy ő az! Már elképzeltem, beleéltem magam, hogy aznap este, annyi hónap után végre boldogan fogok elaludni, mert ő odabújik hozzám azzal a sajátos, „nem simán odafekszik melléd, hanem rád zúdul” módján… Istenem, de jó lesz!
Otthon végre eljött a nagy pillanat a fürdőszobában, amikor magamhoz ölelhetem. Kieresztettem a hordozóból a zuhanyozóba, hogy mindjárt meg is fürdetem, mert szegényke a hosszú út alatt bekakilt. És abban a pillanatban jött a hidegzuhany. Nem ő az! Olyan csalódott voltam, hogy zokogni kezdtem:

„Lehozhatom én a csillagokat is az égről, már soha nem fog hozzám bújni az én elkóborolt macskám.
Ez az új is kedves cica, és biztosan szeretni fogom, de ő nem ugyanaz!”

De mit tehetnék most már? Potyogó könnyekkel megfürdettem, megtisztogattam, megszárítgattam, megetettem, adtam neki féreghajtót… Ő meg hagyta magát zokszó nélkül, megadóan, mint akinek már minden mindegy. Majd útjára bocsátottam a lakásban, hadd ismerkedjen az új otthonával. De ő csak bekucorodott az ágy alá a sarokba, és ott gubbasztott.
Én meg ott álltam újra és újra elsírva magam, az ágyam alatt egy idegen, ismeretlen kandúrral, akivel – nincs mese! – most már kénytelenek leszünk megszelídíteni egymást. Mert ő gazdátlan, én meg macskátlan, és „összehozta ezt a véletlen”, ahogy Udvaros Dorottya énekli Dés László dalában. Szükségünk van egymásra.

Hát így lett egy új cicám…

„Újcica”

Hogy mi lesz a „régiekkel”? Már nem is töröm magam, hogy eltervezzem. Az életemnek ezt a részét legalábbis elengedtem. Mert mostanság semmi nem úgy történik, ahogyan azt szeretném. A sors (isten? univerzum?) kivette a kezemből az irányítást. (Ha ugyan eddig is benne volt…)

Mindenki pótolható, és senki sem

Látszólag mindenki pótolható, de mégsem. Nem darab-darab. Elveszített („elvetélt”) kapcsolatod – párod, gyermeked, barátod, kutyád-cicád… – helyébe általában jön másik. De ő soha nem lesz ugyanaz, mint akit elveszítettél. Egy új kapcsolattal az életed új irányt vesz, és biztosan szeretni fogod őt is. Sőt, ha megtanultad az előző kapcsolatod leckéit, amiket egymás számára feladott nektek az élet, és meg is gyászoltad őt annak rendje és módja szerint, akkor az életed remélhetőleg újra boldog (jó esetben még boldogabb is) lesz. Ha viszont ezt a fájdalmas gyászmunkát meg akarod spórolni, az később fogja megbosszulni magát. Ahogy Orvos-Tóth Noémi írja Örökölt sors című remek könyvében:

„A gyász megköveteli a maga idejét. Ha tagadjuk, vagy mielőbb szabadulni szeretnénk,
előbb vagy utóbb benyújtja a számlát.”

Aki egyik pillanatról a másikra odébbáll, kiiktat valakit az életéből/emlékezetéből, mert hajtja a félelem és/vagy a vágy (mindig ez a kettő, sosem más!), az nem is szerette azt az illetőt igazán. Vagy egyáltalán nem tud igazán szeretni. Vagy csak úgy tesz, mintha nem szeretne, mert valami eltörött belül és fáj, és a seb begyógyítása talán elsőre még fájóbb lenne (akárcsak egy egyre növekvő és feszítő tályog felnyitása), ezért inkább keres gyors enyhülést hozó balzsamot a sebre. Hiszen olyan könnyű új szeretőt találni! Olyan sok a kiéhezett test és lélek! A szerelem pedig lecsap. Hiszen végig lesben állt! És máris átérezzük a semmihez sem hasonlítható mámort: „Most aztán már tényleg-tényleg megtaláltam az igazit, minden vágyam teljesülni fog (végre)!” Illúzió! Tudom, ezért sokan megköveznek, és még véletlenül sem akarnék senkit megfosztani ettől a csodás élménytől (magamat sem!). Csak amikor mindent félresöpörve átadjuk magunkat neki, legyünk résen… De ez egy hosszú történet, most nem erről akarok írni. Annál ez a téma sokkal fontosabb, hogy itt pár mondatban elővarázsoljam a bölcsek kövét (ha van egyáltalán ilyen).  

A  szerelem-illúzió csábításában olyan sokan lépnek percek alatt tovább, hogy ki is hatódik már meg még egy ilyen történeten? Mennyi-mennyi sebet ejtünk egymáson éretlenségből, tudatlanságból, gyávaságból, kényelemből és szerencsére sokkal ritkábban valódi érzéketlenségből… azaz mindabból a gyarlóságból, aminek különösen kedvez ez a kor: a fogyasztói társadalom. Dobd ki a régit, ha már elromlott, minek is bíbelődni (tovább) a javításával, hiszen ott az új, azonnali örömet adó. Ott kelleti magát a kirakatban csábítóan, makulátlanul, csak a kezedet kell kinyújtanod érte. Új, karcmentes, minden gombnyomásra működik. Hogyan is lehetne ezt az újat a leharcolt, tönkrement „darabbal” egy mérlegre tenni, bármilyen strapabíró is volt egyébként a régi?! Az eldobott, hátrahagyott lomok-romok pedig csak gyűlnek. Vissza sem nézünk. Ne is lássuk. És az elhasznált tárgyak és életek lassan megtöltik a bolygót.

Mindenki pótolható, de senki sem. Mert a sebek ugyan idővel begyógyulnak, de a heg megmarad. Mindig érzékeny terület lesz. Időnként – bizonyos külső vagy belső ingerek hatására, legyen az a változó „időjárás” vagy egy emlék – sajogni kezd. Aztán elhalványul az emlék, az érzés, és az élet megint megy tovább. De sosem lesz az a hely a régi. Ahogy Clarissa Pinkola Estés írja a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében (nehéz, de kötelező olvasmány minden nőnek, aki teljes életet akar élni, sőt a férfiaknak is!): a heg vastag, szívós szövet. Erősebb, ellenállóbb, mint az eredeti bőr szövete. A heg egyfajta mementó, ami jelzi a külső-belső harcainkat, sebesüléseinket. Akinek nincsenek hegei, az nem is élt igazán.
Azon is morfondíroztam ezzel a sebhely párhuzammal kapcsolatban, hogy a heg egyfajta tökéletlenségében is tökéletes helyreállítási folyamat, a szervezet bámulatos öngyógyító munkájának az eredménye.
Tökéletlen, mert sosem lesz a sérült bőr olyan hibátlan és szép, mint az eredeti: olyan sima, bársonyos, rugalmas. Ilyen a szűz, érintetlen lélek is: hamvas, védtelen, sebezhető, naiv és tapasztalatlan, de egyben nyitott, bizalommal teli és kíváncsian hívogató is. Tapasztalni akar: Gyertek, érintsetek meg! És az élet megérinti: néha lágyan-simogatóan, néha durván, olykor brutálisan. Az élet kóstolgatja, próbára teszi. A bőr-lélek pedig sok mindent kibír. Néha múló kékfolt marad, néha olyan mély sebet ejtenek rajta, hogy vérzik, de idővel apránként az is beheged.
És a heg tökéletes is egyben: Mert az a sérült rész már védekezik: „Itt (ezen a területen) már óvatos vagyok, itt többé már nem engedem, hogy olyan könnyen megsértsetek. Itt már megerősítem a védelmi vonalamat. Ehhez már nem elég egy egyszerű függöny, könnyű ajtó. Ide keményfa ajtót, vasalatot teszek, sőt néha vastag falat emelek. Itt már nem fogsz egykönnyen behatolni…” (A fiatal, éretlen, gyermeki lélek nyitott, de még védtelen: ezért is olyan pusztítóak a korai traumák.) És a lélek néha meghal, ahogy a test sem bír el minden sérülést. Ami viszont jó hír, hogy még a halottnak látszó lélek is feltámasztható! Néha nem hisszük el, hogy képesek vagyunk rá, hogy megtörténhet, de igen! A lélek képes a látszólag halálos sérülésből is felgyógyulni. Ehhez azonban már valódi lélekerő, lélekjelenlét és kitartó (ön)gyógyító munka kell.

Vigyázz hát másokra! Ne okozz sebeket, pláne nem tapintat-lanul(!) és kéretlenül, mert nem mentesülsz a felelősség alól! Még akkor sem, ha szerinted jogos volt, amit tettél a másikkal, mert (szerinted!) „pofonokra” szorul. Ne játssz Istent! Nem a te dolgod a leckéztetés. Mert nem vagy azon a szinten, hogy eldöntsd, mi kell a másiknak, és mit bír el a lélek-bőre ott és akkor!
Ugyanakkor, ha igazán akarsz élni, akkor Te magad legyél sebezhető! (Ellentmondás? Csak látszólag.) Mert ha ez fájdalommal is jár (és minél sebezhetőbb vagy, annál inkább), hosszú távon megéri: Szeretsz, megélsz, élsz. Jutalmadként pedig üdvözlünk majd a Sebhelyesek Klánjában, ahogy Clarissa Pinkola Estés nevezi a sérült, de mindent kibíró, túlélő, erős asszonyok (és férfiak) csoportját.
E kettő kombinációja – hogy miközben másokra vigyázol, te beleengeded magad az életbe, még akkor is, ha veszélyeket hordoz – az a fajta bizalommal és nyitottsággal teli, együttérző jóság, jószándékúság, amire érdemes törekedni. Ami szerintem minden gyermekben veleszületetten megvan, és szomorú, hogy olyan világot élünk, ami arra tanítja őket, hogy erről igen hamar szokjanak le. Szinte mind leszokunk róla. Érdemes azonban újratanulni. Nem könnyű, de megéri. De erről majd máskor. Most végül is az elkóborolt macskákról és az elengedésről akartam írni.

Az elengedésről és a megbocsátásról – életszerűen

Több hónap telt el azóta, hogy először írtam az elkóborolt macskámról és az elengedésről. És ahogy akkor is sejtettem, a veszteséget és a gyógyulást valóban nem ússzuk meg olyan könnyen, ahogy szeretnénk. Azt is Clarissa Pinkola Estésnek köszönhetem, hogy végre egy valóban életszerű vezérvonalat kaptam ehhez a témához: az elengedéshez és a megbocsátáshoz. Mert a kettő természetesen szorosan összefügg. Ez a spirituális tanítások egyik központi témája, de én még nem találkoztam ilyen emberi és valóban életszerű megközelítéssel, mint Clarissa Pinkola Estésé. Amit erről sokan állítanak, az gyakran túlmisztifikált és/vagy álszent, vagy éppen leegyszerűsített, ezért életszerűtlen/életképtelen. Mert mint annyi más téren, itt is olyan sok a vadhajtás, a „megmondja a tutit, hogyan is kellene, de valójában a közelében sem jár a lényegnek” „tanításoknak” (CsigaBlog: Hogyan legyél ultraspirituális). Nem megyek itt bele a részletekbe, hogy mit ír Clarissa Estés erről, csak egy aspektusát emelném ki, ami egyébként szerintem érvényes szinte minden igazi belső változásra: Azt, hogy ritka kivételektől eltekintve a megbocsátás és az elengedés nem megy egy csapásra. Hogy ez is egy kitartó munka és folyamat eredménye, amiben lépésről-lépésre haladunk előre. Hogy korántsem mindig érünk a végére, és korántsem mindig sikerül olyan mértékben, ahogyan szeretnénk. De elkezdjük, csináljuk, haladunk. Ez a lényeg. Természetesen tudjuk segíteni a folyamatot. Sőt a tudatos „gyászmunka” nélkül talán soha el sem kezdjük a megbocsátás folyamatát. Legfeljebb úgy teszünk, mintha… aztán egyszer csak – sokszor évekkel később – a nyakunkba zúdul a csontváz a szekrényből. Sőt, számos esetben egész életünkben egy lépést sem teszünk a feldolgozás-megbocsátás-elengedés irányába, és a munkát valamelyik leszármazottunk kénytelen majd elvégezni, akire óhatatlanul is ráörökítjük a feldolgozatlan traumáinkat (lásd örökölt családi minták, traumák, családállítás…). Már csak ezért is fontos minél hamarabb elvégezni az elkerülhetetlen feladatot, hogy ne szenvedjen még több ártatlan ember a mi hibáinkból. Hiszen tudatlanságunkban, éretlenségünkben így is annyi sérülést okozunk egymásnak!

Mindennek rendelt ideje van – az Újmacska

„Ideje van a szakgatásnak, és ideje a megvarrásnak…” A sors jóvoltából hozzám került Újcicát (nevet majd csak akkor kap, amikor már megtaláltam az igazit, hozzá illőt) csak másnap tudtam előcsalogatni az ágy alól. Azóta félénken szelídítjük egymást. Nagyon boldog, bújik, ha megsimogatom, és én is nagyon boldog vagyok, ha dédelgethetem. De belül még szomorú vagyok. Mert nem akarok hazudni sem neki (még egy cicának sem!), sem önmagamnak. Érzem, hogy még nem tudom megadni neki azt az önfeledt szeretet, amit érdemelne. Mert túl korán jött, nem álltam még rá készen. Még nem nyitott a szívem (még nem dobog rendesen, ahogy az álmom is jelezte!), hogy őszintén és önbecsapásmentesen tudjak kapcsolódni, szeretni és szeretve lenni. Még gyászolok. Mert mindenki pótolható, de senki sem…

Nem vagyok egy „romantikus film fun”, de kevés embert ne ríkatna meg ez a jelenet, amikor a Titanicban Rose végül örökre elengedi Jack-et. Szóval fel kell tennem magamnak azt a kérdést: Hol is tartok én (őszintén!) az elengedés és megbocsátás folyamatában? Hányszor kell még erről írnom, hogy könnyebbedjek?

Gyakorlat: A Sebhelyesek Klánja – az Áldozati Palást

„… »Ó, a megbocsátás?«, mondhatná bárki. Pont az? De a szíve mélyén mindenki tudja, hogy egy nap elérkezik az is. Talán a halálos ágyig várta magára, de akkor is eljön. Gondoljuk csak meg: sok embernek azért jelent problémát a megbocsátás, mert arra tanították őket, hogy ez egy egyszeri cselekedet, amit egy ültő helyünkben hajtunk végre. Ez azonban nem így van. A megbocsátásnak sok rétege, sok szakasza van. Kultúránk a megbocsátást százszázalékos ajánlatnak tekinti. Mindent vagy semmit. Azt is halljuk, hogy azt jelenti, elnézőek vagyunk, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ez sem igaz.

Az a nő, aki 95 százalékig meg tud bocsátani valakinek vagy valaminek egy tragikus és romboló eseményért, az már-már boldoggá vagy szentté avatható. Ennél általánosabb, ha 75 százalékig megbocsát, s 25 százalékig azt érzi, hogy »nem tudom, képes leszek-e valaha is teljes egészében megbocsátani, s abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e.« De határozottan szép teljesítmény a 60 százalékos megbocsátás és az ezzel járó 40 százalékos »nem tudom, nem vagyok biztos benne, még gondolkodom rajta«. A megbocsátás 50 százalékos vagy ennél alacsonyabb szintje éppen zajló folyamatot jelenthet. Ha kevesebb 10 százaléknál? Vagy éppen most indult el valami, vagy nem is tesz rá az ember igazán kísérletet.
Mindenestre, ha kicsit tovább jutottunk a félútnál, akkor a többi már jön magától, általában apró részletekben. A megbocsátás fontos része, hogy elkezdjük és folytassuk. A befejezés egy életen át tarthat...”

Forrás: Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok / XII. fejezet / A terület kijelölése: a harag és a megbocsátás határai /  A régi harag bénító ereje / 395. o

Hogy milyen lépéseket ajánl és alkalmaz a pácienseinél Clarissa P. Estés és miből tudja az ember, hogy már megbocsátott? Erről majd legközelebb…

Addig is megosztanék egy általa javasolt módszert, ami segít, hogy feldolgozzuk az életünkben kapott lelki traumákat:

Fogsz/varrsz egy darab anyagot, egy afféle palástot, és elkezded ráírni (festeni, ölteni, rajzolni…) vagy rátűzni kis cédulákon mindazokat a sértéseket, megbélyegzéseket, traumákat, sebeket, amelyeket (egy életen át) elszenvedtél. Ezzel fejezed ki áldozati bárányként megélt élményeidet. Attól függően, hogy egy adott traumára fókuszálsz, vagy nagyobbat merítesz, és egy egész élet(szakasz) sebhelyeit akarod megörökíteni, pár órától napokig-hónapokig is eltarthat, amíg elkészülsz vele.
Clarissa először a maga számára készített egy ilyen áldozati palástot. Úgy gondolta, amikor elkészül vele, majd egyfajta tisztítótűz-szertartás gyanánt elégeti. Aztán úgy döntött, hogy inkább kiakasztja az előszoba falára. És ahányszor csak elment mellette, erőt gyűjtött abból, hogy mi mindent kibírt. Egy idő után csodálni kezdte magában azt a nőt, „aki egy ilyen palástot magán cipelt, és mégis szilárd, alkotó, farkát jókedvűen csóváló lény tudott maradni”. Ilyen egy igazi harcedzett, de élettel teli farkas(szuka)!

(A módszert a XIII. – A Harcedzettek: a Sebhelyesek Klánja című fejezetben mutatja be.)

Íme, az én palástom.

Tavasszal készítettem, és csak a volt párom különösen fájó sértéseit tűzdeltem fel rá, nem az egész eddigi életem sebhelyeit. Azokkal betöltöttem volna az egész falat... (Hogy igazságos legyek, bizonyára neki is lehetne egy hasonló palástja az én bántásaimmal teletűzdelve.) Azonnal tudtam, hogy ez a tőle kapott póló lesz a legalkalmasabb a célra. Hetekig jártam-keltem az áldozati palástom mellett az előszobában. Közben újabb könyvekbe, régi és új segítőtársakba kezdtem. Többek között egyik kedvencemet, John Gray: Mars és Vénusz újrakezdi (Gyakorlati útmutató a szeretet és a szerelem újbóli megtalálásához fájdalmas válás, szakítás vagy szerettünk halála után) klasszikusát is előhalásztam a könyves dobozaimból. Nála senki sem vezet végig (meg)értőbben és együttérzőbben azokon a lépéseken, amelyek segítségével feldolgozhatod a gyászodat. Az ő hatása lehetett, hogy kénytelen voltam a harag, félelem és szomorúság mellett a sajnálkozás* érzéseit is elővenni, azaz a szép emlékeket is, amelyek felidézése nélkül nem lehet elengedni az elveszített személyt. Így esett, hogy egy napon éppen olyan hirtelen ösztöntől vezérelve vettem le a falról az áldozati palástomat, mint amilyen hirtelen felraktam és teleaggattam a cédulákkal. A pólót kimostam, és azóta – szintén egy szimbolikus alkalommal – már újra fel is vettem. A sebhelyek sajognak még, a lélek-bőr nem felejt, de nem akartam tovább naponta emlékeztetni magam a fájó múltra. (A sajnálkozás érzése is segített ebben, lásd alább: Tipp.) Azóta már egyre gyakrabban és hosszabb időkre képes vagyok előre is nézni. Mondjuk kábé félúton tartok a megbocsátás felé vezető úton? Egy biztos: haladok. Dolgozom hát tovább szorgalmasan.

---

* Harag, félelem és szomorúság és sajnálkozás: John Gray szerint ennek a négy érzelemnek a megélése, átélése nélkül nem lehet begyógyítani az összetört szívet. Ha ezeket valaki tudatosan vagy tudattalanul elfojtja azért, hogy elodázza a fájdalmat, annak a szíve nem fog igazán begyógyulni, és a következő kapcsolatai isszák meg ennek a levét, ahogy Orvos-Tóth Noémi és minden más, a lélekhez értő ember is pontosan tudja. 

TIPP:

Példa a sajnálkozás átérzésére, ami egyben az empátiát, együttérzést és a megértést is segíti, ráadásul ezzel egy újabb lépést is megtehetünk a megbocsátás felé vezető úton:

„Sajnálom, hogy olyan bántó dolgokat mondtál rám. Nagyon megsebzett, de tudom, hogy belőled is a fájdalom beszélt.”

Az együttérzés és a megbocsátás ugyan nem menti fel az „elkövetőt” a (szavakkal) bántalmazás felelőssége alól (azaz mindkét félnek a saját oldalán, a saját hibáin dolgoznia kell a történtekkel kapcsolatban), de a megbékélést, megbocsátást, elengedést mindenképpen segíti.

 

TIPP:

Tanakodtam, hogy kitérjek-e Mark Wollyn: Örökölt családminták című könyvére, mert nekem most az a Bibliám. (Az egyik. Mert több is van. Ebből is látszik, hogy nincsen egy „szentírás”, egyetlenegy mindent magába foglaló bölcsességgyűjtemény. Igazság(!)gyűjtemény pedig pláne nem.) Végighaladva ezen a könyvön, pont azon az alkímiai fürdőn megyek keresztül, amiről Clarissa Pinkola Estés ír. Ezt nem lehet elkapkodni, pár mondatban összefoglalni. Ez még sok-sok fejezetet kíván. De legalább ideírom a címét, hogy mások is megismerhessék.