„A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új
programokkal.
Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni –
programok nélkül.”
(Daniel Quinn: B története)
A járványhelyzet elején indítottam egy Facebook csoportot a
közvetlen ismerőseimnek: „Help, I need somebody” címmel. Gondoltam, ők is
hasonló cipőben járhatnak, hogy mit kezdjenek ezzel az egésszel, talán tudnánk
egymásnak segíteni. Összegyűltünk jó páran a csoportban, de sajnos az aktivitás
igen lanyhának bizonyult. Tudom, hogy elárasztanak minket az információk, az
ilyen-olyan kezdeményezések a Facebookon is. Kinek is kell még egy újabb? De
még inkább azt gondolom, hogy egyszerűen csak visszahúznak a hétköznapi gondok,
és örülünk, ha a szűkre szabott időnkben az alapvető dolgainkat meg tudjuk
oldani. Hiszen jómagam is így jártam, mert végül kevesebb időm lett a
csoportra, mint szerettem volna. Az is igaz, hogy egy idő után
elkedvetlenített, hogy magammal (jó esetben még két barátommal) diskurálok. De
sebaj! Nem is szemrehányásként írom ezeket. Hiszen a szándék a fontos! Sosem
tudhatjuk, mikor lesz valami értelme annak, amit csinálunk. Lehet, hogy
valakinek mégiscsak segít, valamit mégiscsak elindít, még ha látszólag semmi
nem is történik a kezdeményezéssel. Ez már önmagában jó érzés. És ha nincs is
időnk minden jó ügyhöz kapcsolódni, engem felvillanyoz, hogy egyre több
segítőkész, másokkal törődő embert látok magam körül. Ki-ki munkálkodik a maga
területén. Ébredezünk :-)!
Miért is jutott eszembe ez az eset? A tehetetlenségen morfondíroztam
ma reggel ébredéskor. (Talán egy álom hatására? Erre már nem emlékszem.
Félálomban sokszor támadnak olyan gondolataim, amiket szívesen osztok meg,
hátha másokban is elindít valamit.) Hogy a tehetetlenség gátol a változásban.
Például abban, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk olyan lehetőségeknek (mint
például egy önsegítő csoport), amelyek ugyan itt és most elvesznek időt a napi
gondok megoldásától, de hosszú távon pont azt segítenék, hogy hatékonyabban
oldjuk meg ezeket a napi gondjainkat.
Tehetetlenség. Ez a szó is jó példája beszédes magyar
nyelvünknek. Nem győzök rácsodálkozni, milyen sokrétű jelentéstartalom, milyen
mély összefüggések rejlenek a kifejezéseinkben, ha megvizsgáljuk őket. Például
a tehetetlenség fizikai jelentése. Amikor egy nagy test nekilódul, és nem tud
egykönnyen megállni… És a mögöttes
tartalom, azaz a belső, lelki tehetetlenségünk… És a két jelentés kapcsolata. Sőt,
a kognitív pszichológia egyik fontos jelensége -> a tanult tehetetlenség. Amikor egy stresszhelyzetet
megoldásában újra és újra sikertelenek vagyunk, és végül „megtanuljuk”, hogy
hiába is küzdünk, úgy sincsen értelme. Feladjuk. Ez az apátia, a depresszió
egyik oka. És globális szinten is ez a tehetetlenség okozza, hogy hiába látjuk
a fenyegető problémákat, nem teszünk olyan hathatós lépéseket, amilyeneket a
helyzet súlyossága igényelne. A vonat, amin ülünk, robog előre a pályáján, és
nagyon nehéz leállítani, vagy váltani, irányt változtatni. Ráadásul az
életvonatunkat az idő nagy részében robotpilóta üzemmódban működtetjük, automatizmusok,
azaz -> automatikus gondolatok,
a háttérből, láthatatlanul irányító „hitek” (meggyőződések) „segítségével”.
Azért az idézőjel, mert ezek sok esetben kifejezetten káros beidegződések, és
még csak észre sem vesszük őket.
Az egész blog mottója kívánkozik ide: „A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új
programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni –
programok nélkül.” Quinn valahogy így magyarázta ezt a dolgot a regényében:
A világ jelenlegi működése egy hatalmas folyóhoz hasonlítható. Iszonyatos
erőkkel halad egy irányba. (Tehetetlenség!). És ez az irány jelenleg igencsak veszélyes.
Vízesés van a végén. A programok (kezdeményezések), amelyekkel ezt az irányt
meg szeretnénk változtatni, botok, amelyeket a folyó medrébe szúrunk. Meg
tudják ezek változtatni a folyó irányát?! Le tudják lassítani, ne adj isten
megállítani?! Bármilyen sokat is szúrunk le újra és újra, mert játszi könnyedséggel
elsodorta őket az ár? Hm? Na ugye. A folyót mozgató erőket kell befolyásolnunk.
És ez a világunk esetében a mi „civilizált” kultúránk. „Elvevő”
világszemléletünk, ahogy Quinn gorillája, Izmael elnevezte. Ha ezen
munkálkodunk, megváltozik a folyó iránya, és nem lesz szükségünk program-botokra.
Folyik majd magától az új medrében. Hogy még szemléletesebbé tegyem a
hasonlatot, ugyancsak Izmael magyarázatát segítségül hívva: A jelenlegi
világrend is programok nélkül működik, nemdebár? Kell bármiféle kampány ahhoz,
hogy repülője üljünk és elmenjünk nyaralni Mallorcára, vagy építsünk magunknak
egy szép nagy házat, vegyünk autót, lehetőleg egyet-egyet a család minden
tagjának? Ezek az élet nyilvánvalóan természetes részei. Ezekről a
szükségletekről senkinek nem kell meggyőznie minket. Mélyen bele vannak szőve civilizált
kultúránk szövetébe. Viszont se szeri, se száma a jó szándékú kampányoknak, amelyek
felhívják a figyelmet a repülés, az építőipar és az autók által okozott
környezetszennyezés hatásaira, sőt a közelgő ökológiai katasztrófára. Nem
mondom, hogy semmi hatásuk sincsen, de nem virágzik még mindig töretlenül a
légiközlekedés, az építőipar vagy az autógyártás?! Amit az aktuális
világszemlélet diktál, az megy magától, mint a karikacsapás.
Ugye, mennyire a fején találta a szöget Daniel Quinn?
Mindjárt más világításba kerül az is, ha a kezdeményezéseink szerényebb
eredményekkel járnak, mint szeretnénk. Tévedés ne essék, senkit nem akarok
lebeszélni, hogy felkaroljon bármilyen jó ügyet! Sőt, mindennél nagyobb szükség
van erre. A sok-sok ébredező és cselekvő emberre! De hatékonyabbak vagyunk, ha
párhuzamosan figyelmet fordítunk a tudatosodásra és az ehhez szükséges
készségek fejlesztésére is. Sőt, a szemléletváltásra az elsődleges! És mert ezek
a készségek nagyon is fejleszthetők, és sokkal egyszerűbb, bárki által
elsajátítható eszközökkel, mint bármilyen komoly kampány vagy program.
Nos, többek között ezért indítottam útjára az én kis csigámat.
Mert a saját leszúrt botjaimmal kapcsolatban megtapasztaltam ezt a
tehetetlenséget én is. Hiába voltak egyébként jó ügyek. Aztán sorra jöttek a
válságok is (lobog a víz a fazékban, fő a béka, ahogy Izmael mondaná), és
komolyan elbizonytalanodtam: Mihez kezdjek? Mit csináljak, aminek valóban van
értelme, ami hatékonyabb? Közben azért még leszúrtam egy-egy bátortalan botot,
de egyre hamarabb észrevettem, hogy nem megy a dolog, és egyre hamarabb
kifáradtam (tanult tehetetlenség!). (Még működik a robotpilótám, mert bizony
nem könnyű visszavenni tőle az irányítást, még akkor sem, ha elhatározzuk, hogy
leállítjuk.) De igyekszem most már, hogy a figyelmemet és minden erőmet arra a
célra összpontosítsam, amiben igazán hiszek, és amivel a -> Csigastratégia?! bejegyzést is kezdtem: a szemléletváltásra,
tudatosodásra. Igen, ez a kezdeményezés is csak egy újabb bot (egyelőre). De
egy olyan bot, ami a folyót mozgató erőket veszi célba. Ha ilyenből sokat
szúrunk le, elérjük a kritikus tömeget, és változni fog a folyás iránya.
Addig is érdemes dolgozni a belső tehetetlenségünkön is: Először
is vegyük észre, ha rossz felé haladunk. Vegyük észre, ha nem mi irányítunk,
azaz nem tudatos szándékok működtetnek. Vizsgáljuk meg, és korrigáljuk a káros,
háttérben munkálkodó meggyőződéseinket.
Ehhez megint csak mi kell? Hogy lassítsunk! És ha kell,
húzzuk be a kéziféket, és álljunk meg. Persze lehet, hogy nem is kell egészen
leállnunk, hanem elég, ha másik vágányra váltunk. De ehhez megint csak kell
némi lassítás. És megint csak a lassítás! Kezdettől fogva tetszett a csiga
szimbólum, de hogy ennyiszer fogok erre kilyukadni, azt magam sem gondoltam
volna :-).
Folytatása következik: A későbbiekben lesz még szó a tanult
tehetetlenségről, az automatikus gondolatok kezeléséről, mert alapvető
önismereti és stresszkezelő módszer.
---
Hamarosan jön:
-> Tenni vagy nem tenni?!
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?
