"Amikor a
változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak fel, az optimisták pedig a
vitorlákat." (ismeretlen)
A járványhelyzetnek sajnos még nincsen vége. Bár csitultak
a kedélyek, nem vagyunk túl rajta. A másodlagos következményeken
(egészségügy befagyasztása, gazdasági károk stb.) pedig pláne nem. (Szándékosan járványhelyzetet írtam, és nem járványt!) De ahogy az
első koronavírusos írásomban is kiemeltem (->
Koronamester No1), ez a járványhelyzet nemcsak kárt okoz, de fontos (és
szerintem még igencsak enyhe) figyelmeztető jel is. És ami még fontosabb: Esély.
Lehetőség a tanulásra. Minden egyéni krízishelyzet ilyen, de ez annyiban más,
hogy az egész társadalmunkat, sőt az egész világot érinti, így sokkal
átfogóbbak és hosszabb távúak a hatásai.
Mi lenne, ha mindent,
amit a járvány ránk kényszerített, és hasznos vagy elviselhető melléhatásnak bizonyult,
ezentúl önként (és dalolva ;-) csinálnánk?!
Mindjárt hozok példákat is, de előbb röviden arról, hogy
miért is fontos ez a válságkezelés szempontjából, ha már ez az egyik fő témája
ennek a blognak. A járványhelyzet által ránk kényszerített helyzet sok lemondással jár(t).
De valódi szükségletekről mond(t)unk le? A válság megmutatta, mi igazán
fontos, minek van valódi értéke a számunkra. És azt is megmutatta, hogy mi az, ami
nélkül egészen jól megvagyunk. (Erre majd még visszatérek.) És természetesen
egy sor valódi szükségletünket is megnyirbált. De az is biztos, hogy még ezek
zöme is messze nem közelítette meg az elviselhetőség határát. Máris
hangsúlyozni szeretném, hogy átlagokról beszélek. Akinek például meghalt
valakije a járványhelyzet miatt, annak természetesen megközelítette az elviselhetőség
határát. De ha a teljes képet nézzük, hol van ez egy háborútól, súlyos
ökológiai katasztrófától, éhínségtől és sorolhatnám?! Nem véletlenül írtam,
hogy ez még csak egy enyhe figyelmeztető jel volt. És ha most sem tanulunk,
akkor a következő válság sokkal rosszabb lesz. Pont ezért van szükség arra,
hogy észrevegyük, hogy egyáltalán nem ördögtől való
kicsit lelassulni, visszafogni magunkat mindenféle szempontból. (Lásd csiga,
lásd nemnövekedés). Mert éppen ez az oka ennek a mostani válságnak is, ha egyre
csak növekedünk. Hogy világméretű járványok alakulhatnak ki, az is egy tünete a
sok közül az -> „elvevő” mentalitásnak
(l. Izmael). És mert ez még bőven kibírható, mármint az a mértékű lassulás,
amit a járványhelyzet előidézett. Miért ne folytathatnánk immár szándékosan ezt a lassulást,
ahelyett hogy azonnal visszagyorsítanánk, amint végre újra megtehetjük?
Sőt, ha
okosan csináljuk, sokkal kevésbé lenne nehéz, mint azt gondolnánk. És sokkal kevesebb áldozattal, szenvedéssel is járna, mint
amikor az élet leckéztet. Mert nem
kell mindent romba dönteni, hanem csak azt, amit igenis kell. Na, ezt jól
megmondtam :-). Szóval mindenki tudja, hogy például nem az egészségügyet,
oktatást kell leépíteni, hanem sok minden mást.
Az is biztos, hogy a valódi (azaz valódibbnak látszó, mert
minden relatív) szükségleteink egy részéből is le kell faragnunk. Előbb vagy
utóbb. Ezt nem lehet megúszni. De ezt is jobb önként, mintha megvárjuk, amíg egy
következő, hasonló – vagy sokkal durvább – katasztrófa kényszerít rá megint, ami
ugyanígy felkészületlenül ér. A tudatos változtatás sem könnyű, de sokkal kisebb
-> stressz, mert nem
váratlan, és van lehetőségünk előre tervezni a lépéseinket. Ráadásul motiváltak
vagyunk, nem kétségbeesettek. Az eredményt (a visszafogottabb életünket)
sikerélménynek tekintjük, és nem istencsapásnak. (-> Átkeretezés, ahogy a pszichológia nevezi.)
Mondják, a szükség nagy úr. Hát, ezt most megtapasztaltuk.
De nemcsak nagy úr, hanem jó tanítómester is. Lássuk akkor a konkrét leckéket.
Első lépésben például érdemes összeszedni az előbb beígért példákat a járványhelyzet pozitív
és elviselhető mellékhatásairól. Természetesen szubjektív, hogy ki mit hogyan
élt meg, így a két lista egyes elemei felcserélődhetnek, és nem egy esetben a
negatív hatások számos előnnyel is járnak. Sőt, egyik hatás magával hoz egy
másikat, az meg egy következőt: elindul egy láncreakció. Ha ügyesen lovagoljuk
meg a változás szeleit, ezeket a magunk javára fordíthatjuk.
- Kényszerpihenő, azaz idő, idő, idő…: Ugye, mennyit szenvedünk a hiányától? És mennyi mindenre lehetőségünk nyílt, amire eddig sosem jutott? Pl. kicsit számot vetni az életünkkel, ha már a változásnál tartunk (lásd -> Elvesztettem a fonalat, mihez kezdjek vele. Válságkezelés No1. bejegyzést);
- Otthoni munka: Hány nő vágyálma volt korábban? (Talán nem csak nőké.)
- Ingázás, közlekedés, dugók látványos csökkenése: Budapest egészen élhető város lett: levegő, csend, nyugalom…;
- Több idő az otthonra, családra, gyerekekre, közös programokra;
- Iskolaszünet: Bízom benne, hogy sok gyerek élvezte. Bár ez jó pár szülőt az idegösszeomlás szélére sodort, szóval van, akinél átkerült a negatív mellékhatások közé, az tuti. (Csak a humor kedvéért: A minap a papírboltban csíptem el a következő beszélgetést: „Szerinted indulnak a nyári táborok?” „Igen.” „Jó-jó, de lesz elég jelentkező?””Holt biztos. Tele lesznek! Egy csomó szülő alig várja, hogy megszabaduljon a kölkétől egy kis időre” ;-);
- Kreativitás, új készségek: Rengeteg dolgot magunk kellett megoldanunk a szolgáltatások hiányában, fel kellett találjuk magunkat;
- …
A járványhelyzet elviselhető
vagy rossz, de új lehetőségeket rejtő mellékhatásai:
- Korlátozott bolti nyitva tartások: Végül is, muszáj annyit vásárolni?
- Bezárt szolgáltatások, szórakozóhelyek: Kisebb a kísértés a pénzköltésre, pótcselekvésre. Zárva a konditerem? Ennyi kocogó embert életben nem láttam a városban, különösen az erdők, mezők, kirándulóhelyek teltek meg, ami szerintem a legjobb hely a testmozgásra. Új hobbikat kerestünk, otthoni koszton éltünk stb.;
- Korlátozott egészségügyi ellátás: Enyhébb esetekben még jót is tesz, hogy keresnünk kell az alternatív utakat, öngyógyító módszereket az egészségügy sokszor tüneti kezelése, és túlzottan testi (fizikai) központú módszerei helyett. Én az EGÉSZség teljes körű, azaz bio-pszicho-szociális modelljében hiszek, aminek utóbbi két elemét a mai orvoslás sajnos igencsak mostohán kezeli. Nem beszélve arról, hogy jobban észrevesszük most, hogy mennyire fontos (lenne) a megelőzés, egészségmegőrzés. (De ez messzire vezet, és rengeteg szó lesz még róla.)
- Kevesebb bevétel -> kevesebb költés a látszatszükségletekre, átgondoltabb vásárlás. (Természetesen nem beszélek azokról, akiket ez a helyzet anyagilag a padlóra tett. Hol van az átfogó kormányprogram és segítség, amire szükség lenne? Hol van a -> feltétel nélküli alapjövedelem? Ez utóbbiról is lesz még szó.)
- Munkahelyek megszűnése -> új munkalehetőségek, (ön)képzés: Én hiszek abban, hogy a kényszerű munkahelyi átszervezéseknek, az új munkalehetőségek felkutatásának hosszú távon pozitív eredményei lesznek, és elősegítik a nemnövekedést szolgáló gazdasági átrendeződést. Ahogy abban is, hogy végre felértékelődnek a valódi értékteremtő munkák.
- Kevesebb termelés, fogyasztás -> nemnövekedés…
- ...
Számos példát lehetne még keresni, de biztos, neked is
megvan a saját listád. Lehet ez akár a házi feladat is, hogy összeszedd,
átgondold, levond a tanulságokat.
Folyt. köv. -> Koronamester No3.
----
Hamarosan jön:
-> Tenni vagy nem tenni?!
-> A kicsi szép, azaz vigyázz mit kívánsz, mert
megkapod!
-> Miért pont csiga, és mi az a csigastratégia?
